Backyard Babies – People Like People Like People Like Us

Svédország. Death metal, jávorszarvasok, Stockholm-szindróma. És újabban Skandinávia eme térsége újabb ponton kapcsolódik be a világ vérkeringésébe: az elmúlt évtizedben északról a nehézfémes bandák mellett a laza, csípőből tüzelő rock&roll is kitört. Hihetetlen, de ez az egész még a 80-as évek végén kezdődött, mégis kellett pár év, hogy megszülessenek az első klasszikusok, megkezdje működését a The Hellacopters, két diliházi nyaralás között lemezt vegyen fel a műfaj nagy öregje, a Turbonegro, és életre keljen a Backyard Babies is.
Valamit nagyon tudnak odafönn északon. Itt van most a BB vadonatúj lemeze, a People Like People Like People Like Us, ami már annyira laza, hogy össze kell rakni. De hoppá, Nicke Borg és kiskompániája már megelőzött, hisz ez nagyon egyben van.
A címadó nóta rögtön belevág a sűrűjébe, rövid, punkos kis szösszenet, bugyutácska refrénnel, de épp ettől működik. Könnyen énekelhető, és rögtön megmarad az ember fejében. Zeneileg pedig ott van benne a 60-as évek surf-rock-ja, és kurva sok Ramones. Tökös három akkord, semmi pöcsölés.
A Cockblocker Blues is ezen az úton halad, kicsit visszafogottabban, lassú verzékkel, pörgős refrénekkel, ízes, dögös szólóval. Erről a szerzeményről egy nálunk kevésbé ismert amerikai banda, az Electric Frankenstein ugrik be, persze nem koppintásról van szó, csupán a hangzás és az érzés ugyanaz, megspékelve a végére egy kis 50-es évekkel.
Jacko klasszikus Black Or White-ja óta tudjuk, poén a kazettásmagnó a dal elején. A Dysfunction Professional is meglövi ezt a poént, halkan hallhatjuk, ahogy szól a rádió (tudom, magnót mondtam, de így jobban hangzik, már csak a közismert beatslágerre utalás miatt is), aztán fel a hangerőt, és pöröghet a buli! És bár egy riff sincs benne, amit már ne ismernénk, mégsem fáj, mert jól érezzük magunkat, és ez a lényeg! A rock&roll-ban úgysem ez számít, a korszakalkotó, komplex riffek, hanem az életérzés. És abból bőven pakoltak ezekbe a szerzeményekbe a srácok. Szabadság, szeretem. Olyan, mintha a Ramones átment volna streetpunkba, és csordavokálokkal dobná fel a csontegyszerű dallamokat. És ez fasza.
Az előzőeknél lazább szerzemény a We Go a Long Way Back, hatalmas refrénnel, és egy elmebeteg ötlettel: a végén kis kitérőt teszünk a diszkókorszakba, és felbukkanak a Boney M egyik örökzöldjének dallamai. De tetszik.
Nincs mese, popsláger a Roads, olyan, amit én hallgatnék szívesen, ha bekapcsolnám a rádiót. Country-san szóló akusztikus gitár, király dallamok, az egész úgy tud slágeres maradni, hogy nem csap át igénytelenségbe.
Feszes, dögös, nincs mese, dübörög a rock&roll. A Blitzkrieg Loveshock és a The Mess Age (How Could I Be So Wrong) táncos tempói után a középtempós I Got Spades ismét a király riffekkel és énekdallamokkal ragad magához (Twisted Sister féle „We’re Gonna Make it” kicsit visszaköszön), tipikusan az a nóta, amit hangosan rockbulikon énekelget az ember, miközben a csini lánykákat cserkészi be. Szex, csajok, rock&roll.
Kicsit karcosabb, a jelenkor garázsrockját idéző világa van a Hold 'em Down-nak (de mint tudjuk, ez a garázsrock csak maszlag, segítség a tudatlanoknak, valójában Stones és MC5, emelje fel a kezét, aki érti!)
Ha már öregek, akkor hősök, és jó sok heroin, a Heroes & Heroines pedig tiszta Iggy Pop, Nicke épp úgy énekel, és az egyszerű riffek is az öreg klasszikusait idézik. A hatások tehát tetten érhetőek mindenhol, de nincs semmi baj, sokszínűen vegyítették egybe mindazokat a benyomásokat, amik a társaságot érték.
A végéhez közeledve, a lendület nem enyhül, You Cannot Win és a Things to Do Before We Die tökéletes lezárása a lemeznek, hangulatukban is, előbbinél már érezni, hogy vége lesz, végezetül pedig még utoljára sorra vesszük, miket kell még megtennünk, mielőtt porhüvelyünk kiszenved. Én a magam részéről még sok-sok sört, és sok ilyen zenét akarok, többek közt.