Babyshambles – Down to Albion

Megdöbbentő hogy míg egész Nagy Britannia bulvársajtója A The Libertines léha életmódjáról cikkezett, addig itthon a frontember, Pete Doherty csak akkor került szóba amikor elkezdte kefélni Kate Moss-t — persze most is csak akkor kerül szóba ha a kedvenc törpe modellünkel kapcsolatban lehet említeni. Szar ez az ország na.

Szóval a The Libertines-nek két lemez és egy EP után feltehetőleg vége is lett, miután kirúgták Doherty-t (nem mennék bele hogy milyen balhék voltak az együttes körül, maradjunk annyiban hogy Doherty híresen crack függő, még a Live8 rendezvényen is képes volt szarrálőve szerepelni, és a fazon Lemmy mellett ma az egyetlen igazán mainstream rakenrol arc).

Így született meg a Babyshambles, ahol, bár több zenész is közreműködik, egyértelműen Doherty az úr, minden neki van alárendelve. Ennek lehet örülni is, nem is, én személy szerint iszonyatosan sajnálom hogy nincs többé Libertines. A sajnálatomon azért enyhített amikor meghallottam az első elérhető Babyshambles dalt, a Fuck Forevert-t. Egy ordas módon zseniális, pofonegyszerű számról van szó, egy igazi, nagybetűs Slágerről — még a nyilvánvaló Sex Pistols hatásokat is elfelejtjük).

Ezek alapján tűkön ülve vártam a Down to Albion névre keresztelt albumot, de sajnos kissé lehangoló. Eleve egy ma divatos szóval élve new wave album (még ha annyria soha nem fért bele ebbe a kategóriába Doherty egyik alkotása sem) ne legyen már több mint egy órás! A Libertines-ben az volt a szép hogy ha kellett, egy kevesebb mint 2 perces számmal is el tudtak mondani minden fontosat, úgy hogy az embernek soha nem maradt egy csepp hiányérzete sem. Most viszont olyan mintha Doherty meg akarná mutatni a világnak hogy megkomolyodott, és igazán érett dalokat is tud írni. Ergo a legtöbb helyen nyoma sincs a spontanitásnak, az összecsapott daloknak. Illetve összecsapott dalok vannak, de sajnos itt én inkább az inspiráció hiányára gyanakszom, mint az igazi fíling elkapására.

Nézzük pl. a nyitó Le Belle Et La Bete-t! Pete elkornyikál a tőle megszokott kicsit nyekergős hangon, de sehol egy kiemelkedő refrén, ráadásul 5 perces, és ezalatt egyszer sem kapom fel a fejemet hogy „hú milyen fasza is ez!”. Érdekes hogy a Fuck Forever mellett az album csúcspontja a Pipedown, ami egy két és fél perces szám, és a nyakamat rátenném hogy ez is egy régebbi darab.

Bár az új megközelítés is tartalmaz izgalmas dolgokat, pl a reggae hatású Killamangiro-nak nagyon elkapták a dallamait, meg a begyorsulás is baromi jól jön ki benne. Ugynakkor ezt a jamaikázást kissé túlzásba viszik a Pentonville-ben, ahol Doherty volt cellatársa raggázik, valami iszonyatosan idegesítően és szarul, a dal maga egy semmitmondó szerencsétlenkedés, nálam konkrétan egy tökönrúgással egyenértékű. De tényleg, azért ilyet nem vártam volna.

A What Katy Did Next feltehetőleg egy Moss-nak írt dalocska, és minden langyossága ellenére is szeretem hallgatni. Az Albion egy ballada-szerű szám, ráadásul még jó is, szép lett a refrénje. És tényleg, a dalok többsége jó, de 16 szám, pláne hogy szite mindegyik több mint 4 perces rengeteg az ilyen stílusú zenéből.

Sajnos a Down to Albion elég messze van a Libertines szintjétől, tisztességes iparosmunka egy drogostól aki feltehetőleg éveken belül meghal. Azért remélem hogy hallunk még tőle egy régi időket idézően zabloázatlan, vad anyagot. Sőt, remélem hogy egyáltalán hallunk még tőle valamit.