Az univerzumot feltáró alkimista death metal – Job for a Cowboy: Moon Healer

Nagy utat tett meg a Job for a Cowboy azóta, hogy a 2000-es évek közepén az egyik legnépszerűbb deathcore-bandaként és a MySpace-korszak egyik legnagyobb nyerteseként betört a köztudatba. Az arizonai banda annak idején úttörő zenekarként a deathcore-láz egyik legelső kísérletezgetője volt a Doom kislemezzel, mely alapjaiban határozta meg az akkor felfutó műfajt. A mérföldkőnek számító EP után viszont a csapat nem kis változásokon ment át, és elindult egy igazán méltányolandó úton, ahol a tagok szemei előtt mindig az újítás iránti vágy lebegett. Erre az attitűdre húzták föl az életmű első négy nagylemezét, majd megálltak, vettek egy nagy levegőt, hogy alaposan átgondolják, van-e még mit mondaniuk, és ha van, akkor azt milyen formában mondják el. Végül tíz év kihagyás után idén februárban jelent meg az ötödik album, a Moon Healer, és nagyon úgy néz ki, hogy a végeredmény most lett a leginkább elragadó.

Az elmúlt évtizedben tapasztalt nagyobb leállás oka nem is feltétlenül a zenei megcsömörlés vagy ihlethiány, hanem inkább a tagok életének egyengetése volt, és itt leginkább az apaság-család-diploma-munka tengely jön szóba. Ez a tíz év arra is kiváló volt, hogy Jonny Davyék újradefiniálják azt a teret, ahol a leginkább otthonosan mozognak. A megfejtés végül szépen illeszkedik a zenekar folyamatosan átalakuló életpályájába, amely a kezdeti deathcore vonalról elindulva (azt elhagyva) a hagyományos amcsi, majd európai death metalon át ért el a tech deathig, és bár utóbbi állomás már a tíz évvel ezelőtti Sun Eater lemezen megvolt, a fejlődés mesterei most nem csupán egy újabb, határozott lépést tettek a prog (death) irányába, hanem jóval hangsúlyosabb lett ez az alműfaj, mint eddig valaha.

A Moon Healer tulajdonképpen a Sun Eater elképzeléseit viszi tovább, csak jóval profibban és érzékiebben, technikailag kifinomultabban, szerkezetileg érettebben,

Sokkal élőbb, mozgalmasabb lett, mint elődei, aprólékos, jóval hullámzóbb, nemcsak tempóban, de technikában és hangulatban egyaránt –  bár összeségében az mindig is elmondható volt, hogy a srácok sosem voltak a primitívebb vonal hívei.

Hagyománycentrikus, tehát a gyökerekhez ragaszkodó, de mégis modern banda lévén olyan zenei eszköztárral rendelkezik a Job for a Cowboy, ami párját ritkítja azóta is. A hangszerhasználat egészen magas szintet üt meg, de szerencsére a prog nem a technikai fejlettség öncélú villogtatásában mutatkozik meg, hanem inkább a komplex dalszerkezetek megjelenésében, utóbbi leginkább a dobok és a gitárok terén jelentett nagy fejlődést, illetve a basszusgitár használatában. Utóbbiról nagyon fontos megjegyezni, hogy ahogy Nick Schendzielos basszer alákúszik a daloknak, az egészen éteri. Nincs is annál szebb, mint amikor élő organizmusként vannak használva a mélyebb húrok, ez már a 2012-es Demonocracy albumon is megindult, most pedig teljesen átvette az irányítást a bőgő, ugyanúgy, ahogy az Obscura, illetve a Beyond Creation zenekaroknál is megfigyelhető. Kissé talán belemagyarázás-szagú a dolog, de úgy érzem, hogy a tagok tényleg beértek, mondhatni megöregedtek, lenyugodtak, és máshogy kezelik már az eszköztárukat. Komolyabb és összetettebb dalszerkezetekkel jelenítik meg a zenekar sötétebb tónusát, illetve kiválóan megtanulták lassabban megteremteni azt a félelmetes légkört, melyben ők a csúcsragadozók. Itt is kiderül, hogy nem feltétlenül a tempó a lényeg, hanem adott esetben egy disszonáns riff még keményebben falhoz vág. Egész egyszerűen mindig történik valami, amire felkapod a fejed, és bár lehet, hogy a komplexitás néha nem tud a legjobban kifejlődni, ami pár ajtót még zárva tart, de egy ilyen sűrű anyagnál ez simán megbocsátható.

Ami pedig az egész anyag koncepcióját illeti, az elvárható komolyabb mondanivaló ismét dominál, bár jelen esetben nem politikai/társadalmi kérdésekről esik szó, hanem inkább egy kábítószerekkel fűtött lázálom állomásain mehetünk végig. Maga a történet igen érdekes és egyben tanulságos is: egy ember a megvilágosodást keresve hallucinogén szerekkel kezd el kísérletezgetni, és végül összeomlik a tudata egy végtelen labirintusban, ahol azt hitte, hogy majd hozzáférhet egy alternatív, ezoterikus valósághoz, és gnosztikus illetve bibliai alakokkal, képekkel szembesül, ám mint oly sokszor, itt is megszólalt a háttérből Morgan Freeman: „de nem így lett!”

Minden tekintetben kijelenthető, hogy a Job for a Cowboy a megírta az életműve legkomplexebb és legérettebb anyagát. Nem próbálkoztak fingszagú nosztalgiába menekülni, hanem vitték tovább a banda ars poeticáját, ami szerint a folyamatos fejlődés, kísérletezgetés a kulcsa a művészetnek. A Moon Eaterrel a zenekar bebetonozta kiemelkedő pozícióját a stíluson belül, és egyben újra irányt mutatott a fiatalabb generációknak. Bár az évek alatt sokan temették már, de a Job for a Cowboy itt van, és újra megmutatta, hogy ki szart a búzába. 9/10