Az Unióból jelentjük: hat európai lemez

Ugyan itt élünk Európa szívétől egy sorstragédiányira, mégis legtöbbünknek amerikai zenekarok uralják a playlistjeit, háttértárait. Ebből kiinduló okfejtésbe jelen cikk keretein belül nem kívánunk belefolyni, azonban arra mégis felhívnánk figyelmeteket, hogy kontinensünk is nagyon sok remek zenekart termel ki, viszont ezek közül számos csapat sajnos nem jut el az őket megillető számú fülpárhoz - ezen kívánunk egy hangyányit változtatni ezzel a rövid körbetekintéssel. Cikkünkben felbukkan két belga, egy olasz, egy német és három angol társaság is, valamint műfajilag is meglehetősen vegyes a szórás, hogy minden egyes olvasónk találhasson valami neki tetszőt.

JOSHUA’S SONG

Deeper Under
(2012, Collision)
8.5/10

Ahhoz képest, hogy él egy olyan kép a belgákról az átlagemberben, hogy amikor nem csokit esznek, akkor bizonyára az EP közvetítést nézik, nem épp súlypárti zenehallgatóként is elsőként három igen sötét és zajos csapat jut az eszembe az utóbbi évek belga gitárzenéjéből: az Oathbreaker, az Amenra és a Rise and Fall. Mivel az ottani színtér nem túl terebélyes, így nem a legmeglepőbb, hogy a Joshua’s Song több tagon is osztozott a Deathwish tavalyi csillagával, az Oathbreakerrel, ám ebben a formációban Ivo és Lennart már egy jóval finomabb, mocsoktól és üvöltéstől mentesebb zenei világot választottak maguknak. Ez azért is volt meglepő, mert a JS ötlete az európai hardcore punk színtéren bőven kultikusnak számító Justice gitárosának, WimStief Positief” Berchmans-nak az agyából pattant ki: úgy érezte, hogy pályatársaihoz, Walter Schreifels-hez (Gorilla Biscuits/Quicksand/Rival Schools), Pete Appleby-hoz (Count Me Out/Renee Heartfelt/Memorial) és Chris Higdonhoz (Falling Forward/Elliott/Frontier(s)) hasonlóan ő is szögre akasztja a Nike-ot, és zeneileg elindul egy dallamosabb, könnyedebb irányba. A Deeper Under kilenc dala ennek a beteljesülése, és egy rövidéletű projekt hattyúdala, hiszen a fél zenekar nagyon elfoglalt lett a Maelstrom kiadása után, így jobbnak látták, ha külön folytatják (Stief és Sike most Filler név alatt játszanak, már van egy demójuk) az album kiadását követően. A korong utolsó hangjai után  ezt nem lehet másként kommentálni, mint sajnálatosként, hiszen ez a lemez egy olyan ígéret, ami részben beváltásra vár, ugyanakkor félig már révbe is ért: a dalok egy része hibátlanul játsza el azt, amit annak idején az Align, a Handsome és a Rival Schools is megtett. Pazar, hardcore gyökerű rockdalokká fejlesztették tovább a Supertouch és a Quicksand örökségét. Erőteljes, lendületes slágerekkel (Straight Talk, Strain, NFWL) kezdődik az album, és nagyon gyorsan kiderül, hogy Wim tiszta énekstílusa egyrészt nagyon jó, másrészt nagyon karakteres, valamint mainstream szempontból is emészthető az egész, így a Gyspy-vel (melynek énekese, Alex intézte a demo keverését) ellentétben náluk is el lehet mondani azt, amit a Diamondról vagy az I Hate Our Freedomról: néhány daluk simán bekerülhetne a rádiókba. A lemez nagyobb részét viszont nem az ilyen tételek töltik ki, hanem a ’90-es évek poszt-hardcore albumait felidéző témák, dallamok: ugyan szinte mindenhol jelen van egy meglepő „táncolhatóság”, de az X’edben vagy a Fijgs-ben bőven fel lehet fedezni a Quicksand generáció hatását. A kiváló borítóval megdobott album ugyan nem hibátlan, de azért bőven hozza az idei poszt-hardcore kiadványok színvonalát, illetve azt az érzést, hogy egy esetleges következő album még ennél is jobb tudott lett volna lenni: még húzósabb, még fogósabb, még dinamikusabb. Wimék azonban így sem szégyenkezhetnek, hiszen az év egyik legjobb európai albumát írták meg, valamint kontinensünkön is életben tartották a „műfaj lángját”. (Jávorkúti)

HOPES DIE LAST

Trust No One
(2012, Standby)
3,5/10

Az itáliai emocore színtér talán az egyik leginkább definiálhatatlanabb közeg, amellyel a műfaj valaha találkozott, hiszen amellett, hogy a ’90-es években rendkívül dallamos, szenzitív zenekarok (Mourn, Snowfall, Stellina stb.) vitték a műfaj szekerét, az ezredfordulón mindez megváltozott, s az első modern emocore címkével ellátott Underoath lemez után (They’re Only Chasing Safety) stabilizálódott is, hiszen alapvetően a fenti anyag volt itt is a meghatározó a modern emocore történetében. A Hopes Die Last ennek a leépített modern elképzelésnek az egyik maradványa, s egyben az olasz szcéna (sajnos) vezető zenekara, amelynek második nagylemeze, a Trust No One pontosan azt hozta, amit el lehetett várni tőle: borzalmas lett. Itt alapvetően identitásbeli problémák vannak, hiszen tudtak lapot húzni az olasz színtér talán legnagyobb sötétségére, a Heliara, amely bizony elég komoly teljesítmény. Elsősorban az a feltételezett mixtúra, amelyet próbálnak kikeverni az egyre csak giccsesebb elemekből, már a debütáló Six Years Home idején is unalmas volt, de azóta már tényleg odáig jutott a tünet, hogy a Too Bad You’re Beautiful-máglyán fogjuk megégetni azokat, akik még egyszer bepróbálkoznak vele, vagy csak fel merik dolgozni Katy Perry-t. Azt hiszem az előbbi magyarázatára az Asking Alexandira, Attack Attack! duó mellett igazán nincs is értelme más neveket felsorolni, utóbbi pedig egy létra a pop zene süllyesztőjébe. Az anyag egy tipikusan közhelyes emocore/metalcore paneleken mozgó, elsősorban Underoath hatásokkal teli, több esetben dubstep, elektronikai alákeveréssel ellátott pokolfajzat, amely félreértelmezi a hektikus struktúrát. Nincsenek emlékezetes megoldások (a borzasztóan fülsértő vokál megöli mindet), elhalnak a dallamos betétek, a breakdownok csak önmaguk paródiái, a lapos keverés meg még rátesz egy lapáttal arra, hogy mennyire hiányos az a zenei koncepció, amellyel érvényesülni próbálnak. Persze ezt rá lehet nyugodtan fogni az alapvető műfaji korlátokra, de a Hills Have Eyes debüt már bebizonyította, hogy a modern emocore-ban is lehet még frisset nyújtani, sőt konszolidálni is lehet egy korrekt, hallgatóbarát sémát: Decoder, Emarosa és kifújt. A legszörnyűbb talán (az undorító borítón kívül) a Trust No One dalcsokrában az, hogy erőteljesen a Six Years Home B-oldalának hat (persze még azért még megfejelték az egészet egy ál-deathcore paródiával, lásd.: Unleash Hell belassulása), s ráadásul képesek voltak majdnem háromnegyed órán keresztül kisiratni Kőmives Kelemennét a falból, hiszen mint tudjuk még annak is füle van. Ráadásul tavaly hazánkat is megjárták, csak remélni tudjuk, hogy legközelebb már valami egészen mással, komolyan vehető anyaggal/koncepcióval állnak elő, addig is: hallgassátok inkább a fent ajánlott zenekarokat, ha minőségi modern emocore zenére vágytok. (Budai Benjámin)

THE HAVERBROOK DISASTER / DEMORALISER

Split
(2012, Let It Burn)
8/10

Tavalyi debütálásával, a Hopeward Bounddal keltette fel a figyelmemet a The Haverbrook Disaster, és szinte rögtön a szívembe is zártam a német kvintettet, akik gyors, fogós hardcore metáljukkal leginkább a The Ghost Inside, a Stray From The Path szerelmeseinek és az A Day To Remember keményebb arcát favorizálók számára szerezhettek kellemes pillanatokat. Persze rögtön itt van ütközőként Andreas Villhauer énekes, akinek a hangja nagy valószínűséggel sok ember számára fogja kiverni a biztosítékot. Nos, ahogy az ilyen esetekben sűrűn előfordul, számomra pont ez jelent egyfajta pluszt a muzsikában. A bemutatkozó anyagon a dallamos hardcore metal elemek mellett a breakdownok és a csordavokálok már-már fullasztó mennyiségű jelenléte volt jellemző. A szóban forgó spliten pedig a már bevált formula kerül továbbra is alkalmazásra, egy azért valamivel letisztultabb formában, de továbbra is jól felismerhetően, hogy THD-t hallgatunk. A nyitó dalban ráadásul némi Comeback Kid ízvilágot is felfedezhetünk: az alább hallható Memories Stay Forevernek mindenképp érdemes adni egy hallgatást. Egy rendkívül szimpatikus, fiatal, lelkes brigád benyomását keltik a srácok, kíváncsian várom következő nagylemezüket, illetve egy koncertet is szívesen meglesnék a jövőben, hiszen ennek a zenének élőben nagyon kell működnie.

Az angol Demoraliser csapatához annyi személyes kis sztorit fűznék, hogy évekkel ezelőtt volt szerencsém a srácok szülőhazájában egy villámlátogatást tennem, és hát ha valakik, akkor ők aztán tényleg autentikusan játszanak olyan dühös muzsikát, amilyet. Grimsby egy igazi kis koszos halászfalu, amelynek főutcáján kívül sétálgatva majdnem mindenhol egy borzasztó kellemetlen érzés lett úrrá rajtam, miszerint mielőbb el kéne innen húznom… A banda első két lemeze egyébként letölthető a Bandcamp oldalukról, és a kezdeti eléggé erős Emmure hatást, amit mondjuk már akkor is nagymértékben kevertek hardcore-ral, mostanra már azért többnyire sikerült levetkőzniük, bár még így is kiérződik egyfajta régisulis Bury Your Dead / For The Fallen Dreams áthallás a dalaikon. A két szám egyébként 2011-ben már szerepelt egy split kiadványon a The Departeddal közösöen, így az új lemez megjelentetése előtt álló zenekar ilyen formában történő szereplése a szóban forgó kiadványon kissé kérdőjeleket is rajzolt a homlokomra, de ha más nem, pár új emberhez legalább biztos eljut a zenekar neve ezáltal. A Bitter Springshez pedig még klip is készült anno, amit lentebb tekinthetsz meg. A két nóta alapján messzemenő következtetéseket nem szeretnék levonni, de azért mindenesetre érződik a fejlődés lemezről lemezre, és kíváncsian várom az albumot is, hogy milyen lesz. Összességében pedig egy roppant kellemes hallgatnivaló mind az öt dal, és én mindenképpen rajtatartom a szemem a bandákon, hiszen egyelőre nálam mindkét csapat nyerő pozícióban tetszeleg. (Zahorán Csaba)


PULLED APART BY HORSES

Tough Love
(2012, Transgressive)
8/10

A Pulled Apart By Horses példája a legszemléletesebb, ha a zenei fogalmak különbségét szeretnénk érzékeltetni Európa és a britek között. Ugyanis amíg a méltán híres leedsi színtéren – melyet itthonról eddig egyedül a Képzelt Város tudott meghódítani egy kritika erejéig – a szóban forgó zenekart rockbandaként említik és kezelik, addig a mi kontinensünkön ez már olyan definícióba csap át, hogy stoner, grunge, noise rock és indie-keverékkel állunk szemben. Ezzel persze semmi baj sincs, sőt: épp ez a megfogalmazás bizonyítja, hogy ez a hangzás számunkra mennyire hiányzik, és épp emiatt válik igazán izgalmassá a zenekar második lemeze, a Tough Love is. A Gil Norton (Foo Fighters, The Pixies) produceri közreműködése mellett rögzített kiadvány a bemutatkozó albumhoz képest sokkal letisztultabb, koncentráltabb és így koncertképesebb, ugyanis a meglévő hatások, amit eddig a hetvenes éveket idéző vintage rock mellett a Fu Manchu, a Mudhoney és a Future of the Left tengelyén írhattunk le a leghatékonyabban, minden korábbinál jobban mosódtak össze. Emiatt joggal jelenthetjük ki azt is, hogy a Tough Love nem egy összetett, vagy sokáig emésztendő album, ám ezzel szemben mégis maradandó, fülbemászó, koszos, erőteljes, és ami a legfontosabb, még úgy is eredeti tud maradni, hogy egy-egy akaratlan áthallás is becsúszott az albumon. Ezekről azonban két okból felesleges tudomást venni: egyfelől van akkora svungja az új szerzeményeknek, hogy indokolatlanná váljon bármilyen ellenállás, másfelől épp azért tehették meg ezt is a srácok, mert nincsenek sem határok, sem szabályok. Épp úgy, ahogy azt egy egészséges rockzenei színtéren bármelyik rockzenekar megengedheti magának, és épp úgy, ahogy az ebből eredő egészséges féltékenységen felülkerekedve is ki kell jelentenünk, hogy a Pulled Apart By Horses jelenleg Európa egyik, ha nem a legnagyobb ígérete, hiszen – ahogy a Guardian írta még a debütnél – a metal Franz Ferdinandja mindenkit képes elérni és táncra perdíteni. Azt pedig csak remélhetjük, hogy hamarosan kis hazánk is beférhet egy turnéjukba. (Bali Dávid)

BALANCES

Departure
(2012, szerzői)
7/10

Egészen mesébe illő volt a megismerkedésem a belga Balances csapatával, hiszen történt egyszer, hogy mindenféle előzetes ismertség nélkül levelet kaptam Jan Peeters gitárostól a facebookon, amiben szimpatikus keretek között bemutatta a zenekarát, illetve hírt adott a bemutatkozó EP-jükről, ami szerinte tetszene nekem, mivel látja, hogy kedvencem a The Ghost Inside, haha. Alapjába véve elég szkeptikus vagyok az ilyen spam jellegű levelek láttán (ugye anno a myspace például már szinte csak erről szólt), de végül úgy gondoltam, hogy semmi veszítenivalóm nincs, ha rákattintok a mellékelt linkre. Azért tegyük hozzá gyorsan, hogy eleve pozitív előjellel indítottam el az első dalt, hiszen nem kisebb név, mint Karl Schubach, a Misery Signals énekese volt felelős a keverésért és a maszterelésért. Ennek megfelelően a dallamos hardcore metal legjobb hagyományainak megfelelő módon teljesít magas minőségen a lemez a legelső hangtól a legutolsóig. Az Incentive tökéletes kezdés, hiszen miközben a betonozáson van a hangsúly, azért sikerült helyet szorítani egy olyan slágeres témának is, ami hallatán mindig széles mosoly ül ki az arcomra. Ahogy az várható volt, azért az egész EP-t áthatja a Misery áldásos hatása, miközben azért jól hallhatóan szeretik az August Burns Red munkásságát is a srácok, de szerencsére cseppet sem zavaró módon. Főleg az ének miatt még a ShowYourTeeth neve is beugrott, mint hatás, így tehát aki csalódott a legutóbbi lemezükben, na nekik erősen ajánlott az ismerkedés a bandával. A zúzdák mellett pedig jól eltalált kiállások, dallamok, breakdownok jellemzik az összes dalt, a lentebb megtalálható Faceless például egy igazi koncertfavorit tétel, ami alatt kötelező a mikrofonbitorlás. „Fear what you have become!” Az EP-t záró Perpetual című szerzeményhez pedig a napokban forgattak videóklippet a srácok, amit feltételezhetően hamarosan nekünk is lesz szerencsénk bemutatni. Rendkívül szimpatikus kis csapat ez, remélem nem szegi kedvüket semmi sem a jövőben, és tovább haladnak a már megkezdett úton, mert az irány ennél nem is lehetne jobb. Bízok benne, hogy a következő alkalommal már a bemutatkozó nagylemezükről írhatok kritikát, de addig is adjatok egy esélyt a srácoknak, hiszen a bandcampes oldalukról teljesen ingyen letölthető a Departure! (Zahorán Csaba)

APOLOGIES, I HAVE NONE

London
(2012, Household Name/szerzői)
8/10

Az Apologies, I Have None után kutatva úgy tűnhet, mintha az Against Me! európai testvére lennének, ugyanis a kezdetek eléggé hasonlítanak a már sokat megélt, Tom Gabel által vezetett négyesére. Ők sem teljes zenekarként, hanem egy kétszemélyes, gitár+dob felállással kezdték, míg amerikai társuk először Gabel magánakciója volt, majd egy ideig ők is két-, majd később háromszemélyes formációként tevénykedtek. A banda eddig két EP-t, egy 7″-et, majd egy tavalyi splitet követően, röpke 8 évvel a megalakulás után végre kiadta debütáló, Londonra keresztelt nagylemezét. A középtempós, dallamos punk-rockban utazó banda első hallásra akár lehetne tengerentúli is, de azért az énekes akcentusa gyorsan egyértelművé teszi, hogy egy ízig-vérig brit csapattal állunk szemben. Az orgánum kifejezetten passzol a zenéhez, ill. annak esős, londoni hangulatához. Merengős, néhol kissé szomorkodós, történetmesélős punk-rock ez, a lehető legjobb fajtából (lásd pl. a múltkor szintén rövid cikkben „kritizált” The Menzingers példáját), amihez sikerül hozzátenni egy-két egészen emlékezetesre sikerült kórust, ill. gitártémát. Az ilyen lemezeknek ezek is nagyon fontos részét képezik, bár engem a hangulat, és főleg persze a dalszövegek stílusa, és mondavalója tud igazán magával ragadni, és ezek a srácok kétségtelenül ebben az utóbbiban nagyon erősek. Egyértelmű, hogy a két klipes dal, a Clapton Pond, és a 60 Miles a két legemlékezetesebb sláger, de nem érdemes szó nélkül elmennünk a kissé komor hangulatú, felnőtté válás viszontagságairól szóló Foundations, vagy az elképesztően őszinte The 26 mellett, amely az erőszakos ösztönök elfojtásáról mesél egy haldokló kapcsolat körülményeinek közepette. Amit külön kiemelnék, hogy az album önfinanszírozással, szerzői kiadásban (DIY) jelent meg, amibe a tagok minden pénzüket beleölték, de most már nagyon úgy tűnik, hogy nem volt minden hiába, hiszen a London megjelenése óta hihetetlenül népszerűek a ‘Királyságban, de egyre több európai, ill. amerikai rajongó is csak arra vár, hogy élőben láthassa az utóbbi jónéhány év legjobb angol punk zenekarát. Abban teljesen biztos vagyok, hogy ha nem akarnak mégegyszer a szerzői kiadással vesződni, akkor a következő albumot már annál a kiadónál adják ki, amelyiket választják a lehetséges opciók közül, hiszen a London egy jól megírt, jól összerakott, nagyszerű bemutatkozó anyag lett. (Vincze Csaba)