Az Örökkévalóság vége és a Végtelen kezdete – Rolo Tomassi: Where Myth Becomes Memory

Itt van ez a sheffieldi zenekar, ami majdnem két évtizeddel ezelőtt még egy csapat nagyon fiatal és nagyon dühös kölyök legjobb stresszlevezető elfoglaltsága volt, és amit még a Bring Me the Horizon elé is bepakoltak előzenekarnak, akik akkor még szintén nem számítottak jóval nagyobb névnek hőseinknél. Így 17 év, öt nagylemez, megszámlálhatatlan EP és split után a gyerekek felnőttek, az elfoglaltságukat pedig a (brit) underground egyik legmegkerülhetetlenebb entitásává változtatták. Nyilván már a címből is egyértelmű, hogy a Rolo Tomassiról van szó, akik hatodik nagylemezükkel, a Where Myth Becomes Memoryvel nagy valószínűséggel megírták a maguk magnum opusát. Hova tovább innen? – hangozhat a kérdés. Ez minden eddigi kiadványuknál felmerült, amire minden egyes alkalommal csak az volt a válasz, hogy még magasabbra tették azt a bizonyos lécet. Ezúttal sem történt másképp.

A Where Myth Becomes Memory majdnem négy évvel követi elődjét, a szintén zseniális Time Will Die and Love Will Bury Itet. Az már nyílt titok volt, hogy ez a lemez zárja le a csapat “második fejezetét” (amit még a 2015-ös Grievances kezdett meg, az első három kiadvány után). Az album munkálatai nem teltek épp zökkenőmentesen: 2020 októberében a banda több év közös munka után otthagyta a Holy Roar Recordst, a kiadó tulajdonosát ért, szexuális visszaéléssel kapcsolatos vádak miatt. Időközben az énekesnő, Eva Korman (lánykori nevén Spence) összeházasodott a The Number Twelve Looks Like You énekesével, Jesse Kormannel, így elhagyta az Egyesült Királyságot, hogy New Jersey-be költözzön. Természetesen a koronavírus-járvány eléggé megnehezítette az utazást az ‘Államokból, így a hangszeres szekció Southamptonban vette fel az album rájuk eső részét, míg Eva az USA-ból küldte a témáit. Ez a távolság nemhogy nem rontott az összképen, de még úgy is érződhet, hogy néha igenis jobb, ha valami a messzeségben marad és lépésről-lépésre közelítve válunk eggyé vele.

A lemezzel nem is lehet másképp haladni, mint apró, megfontolt előrehaladással, ugyanis szinte mindenhol megbújik egy dallam vagy egy nesz, amit kár lenne elszalasztani. Zeneileg bár már jóval eltávolodtak a kezdeti, káoszba fulladozó, erőszakos(nak ható) szintis, matekos grindtól, valószínűleg lekopnának a betűk a billentyűzetemről, ha legépelném, mi mindenből merít ihletet a brigád. Maradjunk annyiban, hogy kísérletezős poszt-minden-megoldások találkoznak olykor-olykor egy kis megőrüléssel. Az előző lemezhez képest talán csak annyi különbséggel, hogy mintha minden stílus teltebbnek hatna, nem csak belekóstolnak a zenészek, hanem méreteseket lapátolnak belőlük, hogy aztán egy óvatlan pillanatban egy következő hangnem vegye át a gyeplőt. Tehát majdnem minden dalba jut pont ugyanannyi téboly, mint amennyi lebegés. A nyitó Almost Always kapásból olyan, mintha a zárótétel akarna lenni, csak eltévedt volna, nem csak a folytonos goodbye-rímpárjai miatt, de a maga hat és fél percével az album leghosszabb darabja is. Merész kezdés, de Roloék pont nem azok az előadók, akiknél ez szokatlan lenne.

Bár a zenekar elmondása szerint a Where Myth… egy koncepciós album, ez tényleg max. azoknak tűnhet fel, akik igazán beleássák magukat a dalokba és az ezernyi jelentéstartalomba, de ha más nem is, az olyan “egybefolyások”, mint az első single-ként kijött Cloaked és a Mutual Rain vagy a Prescience és a Stumbling köztiek, árulkodóak lehetnek. Amikor pedig nem egymásba érnek a tételek, akkor folyamatos hangulatváltozást prezentálnak: gondolok itt a Closer éteri, sziporkázó könnyedségére és a rögtön utána érkező Drip zaklatott, Converge-iskolában vizsgázott maszatolós nyitányára, hogy aztán a hullámvasút tovább száguldjon fel és le és így tovább. A konstans műfaji cserebere egy dalon belül is felütheti a fejét, erre remek példa a Prescience, ami a régi és az új rajongókat egyaránt beszippanthatja. A Stumbling egy gyönyörű zongorás átvezető(?), és bevallom őszintén, kissé telhetetlennek éreztem magam, hogy kilenc, ilyen magas kvalitást képviselő dal után kissé grandiózusabb finálét reméltem, pláne, hogy a The End of Eternity egy Isaac Asimov-novellából kölcsönözte a címét, de a dal így is hozza a kötelezőt, főleg amikor Eva összetéveszthetetlen orgánuma verbális ecsetként viszi vászonra az olyan sorokat, mint a “What if my days were all misspent, what if I don’t see you again?”, a hideg pedig úgy nyargal végig a gerincoszlopodon, mint rémült macska a fatörzsön.

Ódákat lehetne még zengeni a lemezről, hiszen minden pillanata egy gondosan elhelyezett égiteste a srácok kozmoszának. Nyilván aki nem éli a kavalkádnak látszó, de szigorú struktúra mentén haladó játékot, vagy azt, ha egy törékeny(nek látszó) lány képes torokhangon a lelkét is kiordítani, illetve akit semmi sem tud lekötni a Pantera óta, azt úgysem tudtam meggyőzni ezzel az írással (sem). Aki viszont hajlandó nyitni a szokatlan megoldásokra – vagy már nyitott is -, az adjon egy esélyt ennek a rendkívül tehetséges brit ötösnek, akik hiába zárták le a karrierjük egy fejezetét ezzel a lemezzel, minden jel arra utal, hogy még elképesztő magasságokba juthatnak. A mítoszt már megteremtették, rajtunk áll, hogy milyen emlékeket faragunk belőle. 9,5/10