Az önpusztítás elkerülhetetlen – Kollapse: Ar

Dánia évről-évre a világ legboldogabb országainak élbolyában végez – felváltva adogatva egymásnak ezt a titulust Finnországgal és Norvégiával. Ám attól, hogy egy ország életkörülményei a pozitív irányba billentik a mérleget, még nem feltétlen kell mindenkinek fülig érő mosollyal az arcán mászkálni. Kiváltképp ha megnézzük az ország villanygitáros szegmensét, azon belül is a földalatti milliőre szűkítve a kört, ahol olyan méregerős zenekarok ontják magukból a mocskot, mint az LLNN, a Hexis, a Telos, vagy épp a Kollapse. Utóbbit nem ismertem eddig, vagyis ahogy jobban utánajártam az aalborgi triónak a harmadik nagylemezük friss megjelenése kapcsán, az előző albumuk, a Sult borítóját látva (nem egy könnyen elfelejthető artwork) bevillant a felimserés, hogy én őket hallottam már, csak elúsztak a radarom alatt. Így az újrafelfedezés erejével vetettem rá magam az Ar című új anyagra, ami végleg bebetonozta a formációt az elmémbe:

sikító gitárok, sikító emberek, zaj, káosz, zűrzavar, mindez egy olyan nehéz, mégis törékeny köntösbe csomagolva, hogy az anyag végére érve úgy érzed, nemcsak meghallgattál valamit, de át is élted azt.

Kezdjük a száraz adatokkal (vagy ez esetben inkább mézes madzaggal?): az Ar hét dalt számlál, alig több mint fél órában – tömör, de hatásos. Az album hosszát látván eszembe is jutott az a meg nem mondom melyik kocsmában, fogalmam sincs, kitől hallott aranyköpés, miszerint

vékony a határvonal az indokolt szenvedés és a felesleges hiszti között.

Tűpontos, főleg ha számításba vesszük, hogy a srácok feltett szándéka volt a kiadvány hangzását illetően, hogy az úgy szóljon, mintha az arcodtól öt centiméterre játszanának és üvöltenének a képedbe. Ez amúgy maximálisan teljesült, az egész akusztika egy dohos, sötét klubbuli jellegét adja – kiváltképp egy minőségi fejhallgatóval felszerelkezve -, és én nagyon tudom élni, ha az ilyen éjsötét lelkű bandák csak arra koncentrálnak, hogy lenyomják a tömör, félórás szettjüket, az összes kommunikációt a mikrofon(ok)ba koncentrálva. Nincs köszöngetés, nincs meghajlás, vagy részegen a kábeleken való átbucskázás, csakis a kíméletlen szeánsz.

Ez pedig már a címadó intróban alakot ölt: ahogy gerjednek a gitárok, valamint Thomas és Peter egymás szavába vágva acsarkodnak, úgy érzed magad, mint a kis Ralph a Simpson családból, amikor ül a busz hátuljában és a mémként legendássá vált mondat hagyja el a száját:

Veszélyben vagyok!

Aztán be is robban az album az Autofagiával és az azt követő Døddel, és ezekben a dalokban mutatkozik meg a lemez (és a banda) trú esszenciája: a poszt-metalos légkört alulról egy süppedős sludge-ingovány határolja, az egésznek pedig van egy olyan kakofón, noise-os fizimiskája, mint amivel a Helmet és az Unsane nem szégyellte összeköpdösni a ’90-es éveket. A riffek harapnak, vágnak, marnak, a zabolátlan vokálon hallatszik, hogy nincs semmi mókolva, ez ennyire zsigeri önmagában, és akkor ott vannak még a dobok: a másik Peter a bőrök mögött olyan állatiasan, önmagából kivetkőzve csépli azt a szerencsétlen hangszert, hogy szinte a halántékunkról rezonál vissza minden egyes csapás. Az autofágia jelentése önemésztés, de ez a cucc leginkább minket kebelez be, nemcsak saját magát.

Az első feloldozás(szerű) pillanat a Formban jön el, ahol felezésre kerül az amúgy is olykor komótos tempó, majd a szenvedélyesen végigorbákolt és sejtelmesen kipengetetett középrész után bejön az a magasztos és pompázatos téma, ami mint langyos napfény töri át a sötétszürke fellegek tengerét. Néha még most is vissza-visszatekerem, hogy tényleg elhiggyem, hogy az ott van, és újra átadjam magamat a varázsának. Szerencsére a Dekomposition is gondoskodik arról, hogy a hallgató ne essen abba a hibába, hogy elhiszi: a banda eszköztára kimerül a tempóváltásokban és a három hangszer közül az egyik elvételében/hozzáadásában. A tétel a maga nyolc és fél percével jócskán megágyaz az experimentális jelzőnek, főleg, ha a közepétől kezdődő gerjedésre összpontosítunk, amit a dobok olyan finom és enigmatikus játéka fog közre, mintha egy mérges kígyó próbálná szépen, lassan megfojtani az áldozatát. Ez a haláltusa pedig egy csípős befejezésben csúcsosodik ki, ahogy a hüllő végleg elroppantja zsákmányának a gerincoszlopát, parádés az egész. Ezt a fajta végjátékra való felkészülést a srácok az utolsó két tételnél, a Kokonnál és a Tranformationnél is eljátsszák, belecsalva a hallgatót egy csapdába, ahonnan nincs kiút, és mire észbe kapsz, már végbe is ment a sejtmegújulás.

Egy ideális világban a Kollapse-et már régóta ismerem, vagy soha el sem felejtem. Még optimálisabb esetben hétköznap este, egy kis pinceklubban lelek rájuk, és maximum a mörcspultnál eszmélek rá, hogy kik is játszottak előtte 15 perccel iszonyat szenvedélyesen, a lelküket a színpadra okádva. Ez nem célozgatás akar lenni a helyi koncertszervezőknek, pusztán csak tények, mint ahogy az is, hogy ez a három srác van olyan tehetséges és rátermett, mint az első bekezdésben említett banda közül akármelyik – havi kétezer Spotify-hallgató ide vagy oda. 8,5/10