Az ereinkben megfagyó vér sziluettje – Converge: Bloodmoon: I

Manapság egyáltalán nem új keletű dolog, hogy egy prominens metalbanda összeáll egy stílusában (jócskán) eltérő berkekben mozgó énekesnővel. Gondolok itt akár a zseniális Cult of Luna + Julie Christmas-lemezre, vagy a tavalyi (és idei) Thou + Emma Ruth Rundle kollaborációkra. Az ilyen kezdeményezések általában rendre nagy sikernek örvendenek, nem csak a rajongók részéről, de a szakma is elismerően bólogat, matematikailag is egyszerű a képlet, hisz pozitív plusz pozitív az rendre ugyanilyen eredménnyel is zárul. Így aztán nem is csoda, hogy szeptember végén teljesen letaglózta az underground metalszínteret a hír, miszerint a méltán népszerű Converge és a folkos doomban utazó, szintén páratlan tehetségű Chelsea Wolfe énekesnő egy 2016-os, négyállomásos exkluzív közös fellépéssorozat után egy teljes lemezen is egyesíteni fogja erőit. A résztvevők nem akarták megváltani a világot, pusztán egy kis határfeszegetés, komfortzónán kívülre lépés motiválta őket, de így is tűkön ülve vártuk a novembert, hogy végre megtudjuk, hogy elhozza-e a Bloodmoon: I a testi, lelki megtisztulással járó világvégét, vagy csak egy túlfilterezett Hold-fotót kapunk erőltetett hashtagekkel.

Alapvetően nem szokásom kritikákat bújni, még mielőtt lenne bárminemű önálló gondolatom egy adott anyagról, viszont ez esetben kivételt tettem, hisz’ mégis az év egyik legfontosabb metallemezéről van szó, és ha úgy vesszük “elsőbálozókról” beszélhetünk – mármint, hogy így ebben a formában ezeket az előadókat még nem hallhattuk közösen egy teljes hanganyagon. Rendkívül vegyes fogadtatással szembesültem. Voltak, akik imádták, ajnározták, az évi top 3-ba sorolták (ezt mondjuk kissé erősnek tartom az idei felhozatalt elnézve) és természetesen ott volt az érem másik oldala is: unalmas, giccses és kiszámítható. Ezzel sem feltétlen értek egyet, az első két jelző abszolút szubjektív megítélése az egyénnek, na de az utolsót végképp nem értem. Akinek ez a lemez kiszámítható, annak csak gratulálni tudok a lottózó karrierjéhez. De ezek is vélemények, pont mint az enyém, miszerint a Bloodmoon: I egy kallódó, ide-oda csapongó lemez, ami úgy próbálja leplezni az identitásválságát, hogy az előadókat számukra idegen szituációkba kényszeríti. De határozottan nem egy rossz album, mondom is, hogy miért nem.

Azt még nem árt megjegyezni, hogy noha a főszerepben a Converge áll – akiknek Converge-időszámításban már pont érett egy új lemez a bivalyerős 2017-es The Dusk in Us óta – és Wolfe egyfajta “featuring” pozíciót tölt be, a performansz még magában foglalja az öt évvel ezelőtti koncertek közreműködőit is, név szerint Stephen Brodskyt (Cave In, Mutoid Man, ex-Converge) és Ben Chisholmot, Chelsea zenekarának gitárosát is. Az albumról egyedül a Neurosis énekese, Steve Von Till maradt le az “eredeti” felállásból, akiért így utólag talán kicsit kár is. A lemezt a Converge aranykezű gitárosa, Kurt Ballou gyúrta egybe és aki elindítja a lejátszást, annak feltűnhet egyfajta tagolódás: a Bloodmoon: I első fele inkább Converge-ös lett, már amennyire annak tekinthetők Jacob Bannon tiszta énekei, az aprító gitárvágtákból gótos doomba süppedések és a Cave In Jupiterjét idéző földtől elrugaszkodások és pszichedeliák.

A másik oldalon ott van Chelsea “fejezete”, ami jóval érzékibb, légiesebb második részt kölcsönöz a lemeznek és az énekesnő valóban a beígért, eddig számára ismeretlen aspektusait fedezi fel a hangjának és önmagának. Az albumon egyébként fel-felbukkannak önállóan “bitorolt” számok is, ahol vagy Bannon vagy Wolfe viszi el az egész dalt vokál szempontjából, de még ott van pl. a Flower Moon című tétel, amiben Brodsky is mikrofont ragad Bannon mellett. A kiadvány hiába bír majdnem egyórás játékidővel, a zenészek teljesítménye, a felvonultatott gigászi stílus- és műfajgarmada (de tényleg, a Viscera of Menben négyig számoltam a felcsendülő hatásokat, aztán feladtam), a hallgató megannyi érzelmére ható szövegek és kompozíciók egy pillanatra sem teszik unalmassá a végeredményt. A záró Crimson Stone és Blood Dawn epikus kettőse pedig minden kétséget eloszlat afelől, hogy volt-e értelme ezeknek az embereknek egymásra találni.

Lehet persze rosszmájúskodni, a Bloodmoon: I nem váltja meg a világot, nem ad olyan momentumot, amihez foghatót még nem hallottunk előtte, és Bannon is elkalandozott már hasonló irányokba a Wear Your Woundsszal példának okáért. Ugyanakkor így, ebben a felállásban, ezeket a zenészeket, ilyen habitussal még nem hallhattuk előadni, ez pedig bármilyen egyediségre szomjazó hallgatónak okozhat egy kiváló szórakozással teli egy órát. A legnagyobb nyertese(?) az egésznek kétségkívül a Converge, akik több mint három évtizedes pályafutásuk során még soha nem merészkedtek ennyire messzire a néhai kaotikus énjüktől, és az igazság az, hogy egyáltalán nem áll nekik rosszul ez az arculat (sem). Nem kell oknyomozónak lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, az album címében az “I” arra utalhat, hogy nem utoljára találkoztunk ezzel a brigáddal és bízhatunk benne, hogy ilyen munícióval legközelebb is vérvörösre festik a Holdat. 8,5/10