Az eposz nagymesterei – Ne Obliviscaris: Urn

Ha valaki hirtelen nekem szegezné a kérdést, hogy melyik a világ leghatalmasabb zenekara, valószínűleg nem gondolkodnék sokat, mielőtt kijelenteném, hogy a Ne Obliviscaris. Az ausztrál hatosfogat egészen elképesztő módon házasította össze a death és black metal sötétségét és kegyetlenségét a zenében rejlő egyetemes szépséggel és finomsággal; a legkönnyebben megfogható jellemezésük pedig talán az lehetne, hogy ők a klasszikus Opeth még extrémebb, még progresszívabb unokaöccse, hegedűvel. A csapat a globális underground színtéren már az első albuma, a lenyűgöző Portal of I óta kisebbfajta kultkedvencnek számít, 2017 végén pedig már a harmadik lemezüket adták ki, amivel a zsebükben most tavasszal az első európai headliner turnéjukba is belevágtak. A körút holnap, csütörtök este érkezik a Dürer Kertbe, és igen, jól sejted, ez a cikk pont azt hivatott tudatosítani benned, hogy ott akarsz lenni.

Így a harmadik nagylemez magasságában talán már mondhatunk olyat, hogy az Urn tulajdonképpen egy hagyományos Ne Obliviscaris-lemez. Az albumot elindítva nem is kell hozzá sok idő, körülbelül egy perc csak, hogy újra megállapítsuk: igen, ez a banda még mindig az egyik legjobb dolog a világon. Lebilincselő felvezetés, csodás építkezés a torzítatlan gitáros alaptémától a masszív sulykolásig, ami máris sodor magával – és ekkor még nem is hallottuk Tim Charles frontember drámai énekhangját vagy szívszaggató hegedülését, és a másik vokalista, a sötétség ujjatlan inges hercege, Xenoyr sem kezdett el az elmúlásról értekezni kátrányosan bugyborékoló hangján. Pedig ezek is legalább annyira a zenekar védjegyei, mint az akusztikus bontogatásoktól a tekerős szólókig mindig rendkívüli módon ízes gitárjáték, vagy Dan Presland remekül adagolt dobolása – emberünk a legfinomabb témáktól a mániákus, ádáz blastbeatekig mindenben otthon van, szintén példaértékű a teljesítménye. És amikor már azt hinnénk, hogy ennyi domináns elem mellett például a basszusgitárnak biztosan semmi tere nem marad a hangzásban, hát nagyon tévedünk: a lemezen session jelleggel szereplő Robin Zielhorst (Cynic, Exivious, Our Oceans) neve a garancia arra, hogy itt még a bőgő is igen alaposan kimunkált futamokkal kápráztat, elég csak meghallgatni a klipes Intra Venus elejét. E hét és fél perces szerzemény egyébként neO-mércével még tényleg jóformán egy könnyed kis slágernek hat, mivel a banda hatalmas nagyívű, folyamatosan újabb és újabb témákra vándorló kompozíciói csak a legritkább esetben állnak meg tíz perc alatt. A nagyszabású kereteket viszont a srácok véletlen sem próbálják meg céltalan technikázással feltölteni, inkább a mindennél hatalmasabb összhatásra mennek, abban pedig nemigen akad párjuk.

Ugyanakkor az az érzésem, hogy az eddigi három lemez közül talán az Urn az eddigi legkeményebb dió, abból a szempontból, hogy ez adja meg magát és ülepszik le a legnehezebben – még úgy is, hogy a bő 45 perces játékidejével ez a csapat eddigi legrövidebb albuma. Viszont a Portal of I-hoz képest ezúttal sem sikerült annyira tökéletesen felépíteni az albumot és olyan gyönyörűen kerekre csiszolni a 10-12 perces monstrum dalokat, és még a kettes lemezhez, a szintén kicsit töredezettebb szerkezetű Citadelhez képest is kevesebb az azonnal ható és tartósan megmaradó részlet. Ugyanakkor az összhatás meg mégis annyira maga alá temeti az embert, hogy újra meg újra muszáj nekimenni a cuccnak, pláne, ha az első két opuszt már rongyosra hallgattuk. Ha valaki egyáltalán nincs képben a Ne Obliviscaris munkásságával, annak továbbra is a debütlemezt ajánlanám kiindulópontnak, azt azonban harmadszor is sikeresen bizonyították a srácok, hogy az epikus hangvételben nemigen lehet velük versenyre kelni. 8/10