Az ember, akit Tool komolyan vettek – Maynard James Keenan kreatív tudatalattija az új Puscifer-lemezen

Maynard James Keenan egyik kedvenc foglalatossága mostanában, hogy halálra szívassa a rajongóit. Kis túlzással azt is mondhatjuk, az egész világ egy új Tool-albumra vár, ő viszont inkább egyre több időt szentelt furcsa zenei megnyilvánulásának, a Puscifernek, amit tekinthetünk kvázi szólóprojektnek is. Itt szabadjára engedheti a kreativitását mindenféle kötöttségek nélkül, nem is ódzkodik kiengedni a gőzt, de még ma is furcsa hallani tőle, ahogy a rideg diszkóritmusok vegyülnek a bendzsós balladákkal, őrült szövegekkel, valamint a sokszor hihetetlenül poénos körítéssel. A kérdés csak annyi, ki kíváncsi egy őrült elme kétismeretlenes egyenleteire?

A kérdésre a válasz röviden csupán annyi lehetne, hogy bárki, aki kicsit is nyitott a zenei kísérletezésekre, valamint nem utasít el mindent habzó szájjal, ami nem Tool név alatt jött ki. Az (egyáltalán nem véletlenül) egekbe magasztalt anyabanda köztudottan fanatikus rajongótáborral rendelkezik, így meg is érthető, hogy az énekesre egy idő után mázsás súlyként nehezedett rá a Tool sokszor indokolatlanul túlmisztifikált mivolta és a vele szemben egyre növekvő embertelen elvárások is. A Puscifer 2007-es bemutatkozó albuma épp ezért sokakat hidegzuhanyként ért, pedig a megtévesztés és meghökkentés mindig is benne voltak Mr. Keenan eszköztárában. A friss harmadik lemezre, a Money Shot-ra négy évet kellett várni, de a koncepció nem sokat változott: rockos alapok vegyülnek trip-hoppal, popos seggrázások folynak egybe a minimál hangszerelésű balladákkal, itt minden elfér, de egyáltalán nem kell (és nem is szabad) az egészet túl komolyan venni. A lemezt felvezető Grand Canyon című szám a szokásosnál is kísérletezősebb irányvonalat sejtetett, ami az album egészét nézve végül be is igazolódott. Míg az előző Conditions of My Parole egy viszonylag karcosabb lemez volt, itt túlnyomórészt a trip hop-os, elektronikus megoldások dominálnak. Természetesen így sem lett egy lagymatag erőlködés a végeredmény, a címadó tétel például szinte átszáguld a hallgatón a maga két és fél percével. Aki látta a What is… című Puscifer-koncertfilmet, annak nyilván nem kell különösebben ecsetelni, mennyi irónia és humor húzódik itt meg a felszín alatt és felett egyaránt – a lemez negyedik száma, a Simultaneous kezdő monológja például annyira zseniális, hogy nem lehet betelni vele. Hasonlóan furcsa szövegek sokszor felbukkantak a Tool-diszkográfiában is, de míg ott sokszor nehezen értelmezhető és rétegeltebb jelentéssel bíró üzenetek továbbítódtak, itt kötetlenebbül mehet a hallgatók szándékos félrevezetése. A lemez egyik legjobb dala a másodikként érkező Agostina, amit Maynard a kislányáról írt, itt a refrénben egy tízpontos énekdallamot hoz, fejből kitörölhetetlen. A The Remedy akár egy A Perfect Circle-lemezen is jól mutatna, kellemes meglepetés egy ilyen tétel felbukkanása, viszont az ez után következő három szám alatt elfogy a lendület, egyszerűen leül az album. Ezeket a dalokat is simán jóra lehet hallgatni, de ha az előző anyaggal összevetjük az újat, az sokkal erősebb volt dinamikai szempontból (is). Időt, ismerkedést kívánó anyag lett a Money Shot, de kellő hangulat társaságában kellemes hallgatnivaló  lehet. Viszont reméljük, főhősünk ezennel kiélte minden perverz zenei vágyát, és most már sipirc Tool-albumot készíteni! 7/10

Ajánlott dalok: Agostina, Money Shot, The Remedy