Az ember a legkegyetlenebb állat – To the Grave: Director’s Cuts

Nagyjából két éve találkoztam először az ausztrál To the Grave nevével, amikor épp szedegettem össze a deathcore akkori legizgalmasabb neveit és friss kiadványait. A srácok azóta sem koptak ki a lejátszómból, sőt, visszahallgattam a korábbi cuccaikat és meg kellett, hogy állapítsam, hogy a Thy Art Is Murder mellett minimum a műfaj legnagyobb exportcikkének kéne számítania a bandának a kontinensen. A 2021-es remaszterelt, bővített kiadású Epilogue után a zenekar egyből bele is vetette magát a munkába, hogy aztán idén kihozzák a Director’s Cutsot. Megtehettem volna, hogy ezt is összegereblyézem pár egyéb aktuális megjelenéssel, hisz’ anyag lenne bőven (ten56., Distant, Osiah, Viscera stb.), de a lemez nemcsak a srácok katalógusában lett egy mestermű, de az elmúlt évek deathcore-termését is különösebb erőfeszítés nélkül marcangolja darabokra (igen, itt rád is gondolok, Pain Remains!), ez pedig bőven elegendő indok egy “saját” írásra. Fals marketingről itt szó sincs, térjünk is rá, hogy miért nem.

Mielőtt kiveséznénk, hogy miért baromira extravagáns a hangzás és nagyjából minden lejátszott/kiordibált hang, ejtsünk néhány szót a felkarolt témáról, az ugyanis van olyan súlyos, mint maga a zene: a Director’s Cuts majdnem minden pillanata azt hivatott kihangsúlyozni, hogy az emberiség kíméletlenül kihasználja az állatvilágot. Vagy akkor már helyezzük az album címével kézen fogós kontextusba a dolgot, és át is adom a szót a bandának:

Mi vagyunk az írói és rendezői annak a véget nem érő horrorfilmnek, aminek színészei akaratuk ellenére szerepelnek, a jelenetek pedig a cirkuszokban, állatkertekben, laborokban, farmokon és a mészárszéken játszódnak.

Tehát ha eddig nem lett volna világos: igen, a tagok állatjogi aktivisták és vegánok. Nagyjából ők a deathcore Cattle Decapitationje. És tudom, neki lehet állni egyből hőbörögni, bacont kommentelgetni, illetve “gelesztás propaganda” címkével ellátni az egészet, ez a kritika nem egy újabb indok az ész nélküli acsarkodásra (a cikk írója sem vegán egyébként), pusztán egy jelzés azokról a kegyetlen és embertelen dolgokról, amiket megteszünk azokkal az élőlényekkel szemben, amiknek ugyanannyi joguk van a bolygón való tartózkodáshoz, mint saját magunknak.

Apropó kegyetlenkedés: a Director’s Cuts nem kímél, és patikamérlegen kiszámolt, kicsivel több mint negyven percben, valamint 11 dalban keni el a szánkat, úgy, ahogy még apánk se tette, ha rossz csavarkulcsot adtunk neki a motorháztető alatti “szakértés” mellé.

A lemez legnagyobb erénye, hogy úgy szórakoztat, mint a stílus semmi más kiadványa az elmúlt időkből.

Kiszámíthatatlan, mégis ismerős – és népszerű – jegyekkel dolgozik (szimfonikus/elektronikus betétek, nu metalos témák stb.), viszont semmit se visz túlzásba (igen, megint csak rád hunyorgatok, Pain Remains!). Az egész album csúcsteljesítményű dalírása mellett minden kétséget kizáróan Dane Evans énekes váltakozó vokáltechnikája is nagyban hozájárul a DC élvezeti faktorához, ezt a stílus nagyon, de nagyon sok bandájának érdemes lenne átnyálazni a jövőben, mivel sokszor pont ez okozza az idő előtti ellaposodást. Nem úgy itt: már a kezdő Warning Shot is akkora nomen est omen, mint egy buszúton megduzzadt húgyhólyag. Egy utolsó figyelmeztetés a rád váró, mesterien megírt abálásra, egy utolsó lehetőség a kiszállásra – ami lássuk be: nem ajánlott! Az ezt követő Red Dot Sight az album egyik csúcspontja, még akkor is, ha már évekkel korábban megígértem magamnak, hogy ha még egy dalban meghallom az „I walk through the valley of the shadow of death” sort, akkor az nekem automatikus kikapcs, konnektorból kihúz, ablakon kidob. Nem itt, ahol olyan csordavokál meg metalcore-os dallamosodás tapad a véres láncfűrész életlen fogai közé, hogy nem tudod nem nyáltúltengésben várni a folytatást.

A Full Sequence, amikor épp nem heves groove-okkal, vagy végtelennek érződő nullákkal soroz, akkor képes a dal végére még egy tisztán kajabálós, szimfonikus betéttel is lezárni, ami nettó agyeldobás. A B.D.T.S. az elején a sejtelmes suttogással pont csak annyira akar magához csábítgatni, hogy utána gond nélkül belenyomja az arcodat a darálóba. Muszáj még kiemelni a Protest & Sever eszetlen rohamát és hácés svungját; a Manhunt mázsás cammogását és epikus építkezéseit, valamint baromi suttyó lezárását; a Found Footage már korábban emlegetett, nu metalba hajló (helyenként egyenesen Ghostemane-es!) szövegelését és flow-ját; valamint a gigászi, nyolc és fél perces zárótételt, a Die, Rise-t, ami a címéhez ezúttal is méltóan pontosan azt adja, amit sejtet: kezdetben a dal teljes erővel próbálja elszorítani a torkodat, miközben élvezettel szemléli, ahogy a pupilláid komótosan vándorolnak a koponyád irányába, majd egy tudatosan komponált és hullámzó folyamat végén elereszt, újra fellélegzel, a nyomát viszont még hosszú ideig stigmaként viseled majd magadon.

Se ezen írás, se a lemez – a vérgőzös tematikája, szövegei és megjelenése ellenére – nem azzal a céllal született, hogy most akkor mindenki rohanjon avokádókrémért a biopiacra, vagy majmokat menteni a legközelebbi amfiteátrumba (tényleg, vannak még egyáltalán cirkuszok, vagy azok is kihaltak már, mint az újságárusok?). Pusztán egy figyelemfelhívás, hogy vannak dolgok, amiket rosszul csinálunk és/vagy tehetnénk ésszerűbben, meggondoltabban. Nem úgy, mint ezek a srácok a zenéjükkel, a To the Grave-en 2023-ban ugyanis egyáltalán nem találsz fogást, aki pedig valaha is azt állította, hogy a deathcore halott, az valószínűleg csak nem számított erre a bandára, ez pedig teljesen jól van így, nem vagyunk jövőbelátók. Az ausztrálok ugyanakkor itt vannak, maradni készülnek, és a legjobb az egészben, hogy 13 év a pályán ide vagy oda – épphogy csak bemelegedtek. 9,5/10