Az elveszett boldogság nyomában – Bipøläris: Szerøtønin mezők

Az utóbbi időben kissé kifulladni látszik a hardcore punknak az a marcangoló magyar szövegekkel és költői képekkel operáló válfaja, amely annak idején a Petofi és főleg a Téveszme feltörésével indult el, majd később nagy népszerűségre szert tett. Ezt a vonalat viszi most tovább a 2018-ban alakult győri Bipøläris zenekar, akik a tavalyi évben két kislemezt is kiadtak, felhelyezve ezzel saját nevüket a hazai színtér térképére. A két EP közül a második, a december végén megjelent Szerøtønin mezők a trió eddigi eddig legkifinomultabb anyaga lett, amely egyben arra is vállalkozott, hogy a műfajnak újabb lendületet adjon.

Azt rögtön az elején érdemes megjegyezni, hogy a fentebb említett bandákhoz képest a győriektől ezúttal egy lecsupaszított, egyszerűbb, masszívabb, inkább a döngölést, mint a dallamokat előtérbe helyező anyagot kaptunk. Köszönhető ez annak is, hogy nem kevés metalos riffelés szilárdítja betonkeménnyé a dalok vázát. Az ének is sokkal nyersebb és agresszívebb, mint ahogy azt itthon a stílusban megszokhattuk, és annak ellenére, hogy az erő és a lendület viszi a lemezt, egészen stílusos váltások vannak a dalokban, és a maga módján még kreatívnak is mondhatjuk a dalszerkezeteket, már amennyire a stílus engedi ezt az összetett építkezést. Viszonylag ritkán fordul elő nálam, hogy a dallamos ének megjelenését hardcore/metal zenében pozitívumként élem meg, de itt ez a helyzet: a téveszmés Nagy Viktor vendégszereplése egészen nosztalgikus érzéseket támaszt fel, de a többi dallamos rész is jót tesz az anyag atmoszférájának. A banda neve hűen tükrözi az új kislemez tartalmát is: szélsőséges hangulatingadozások, nem csak a dalok struktúrája, dallamvilága, hanem a szövegek tekintetében is, de míg a zenének jól áll ez a sokszínűség, addig az utóbbi néhol már túlzásokba esik a megfejthetetlen költői képek és a túladagolt idegen szavak tengerében. Emellett annak ellenére, hogy a dalok próbálnak kreatívak lenni (akusztikus betét, ütemváltások, kórusok), az egyes részek néha egyhangúvá válnak a szakadatlan csépelés miatt. Némileg árnyalja ezt az érzést, hogy a basszer kiemelkedő szintet hoz; viszonylag ritka ebben a stílusban ennyire kifinomult ritmusszekciót hallani, mely kifejezetten emeli a Szerøtønin mezők színvonalát.

Ezek után már egyre kíváncsibb vagyok, hogy egy teljes nagylemezen hogyan gazdálkodnak a srácok az ötletekkel és milyen irányba viszik ezt a sodró iramot. Az mindenesetre leszögezhető, hogy most egy markáns és erőtől duzzadó lemezt készítettek, melyről nyugodtan állíthatjuk, hogy pályafutásuk eddigi legjobb műve lett. Nem finomkodik, nem kérlel, megmarkol és elragad. 7,5/10