Az elaljasodás lélektana – Havária: Degenerált faj

Megfigyelhető egy nyugtalanító korszellem, mely a hazai undergroundban is évről-évre hangsúlyosabb szerephez jut: miszerint a teljes kilátástalanságba tartó politikai és társadalmi szerkezet az élet minden területét összemocskolja és magához rontja. Ez az általános érzés köszön vissza egyre több zenekarnál, hol szolidabb, hol pedig a legőszintébb, pőre formában. Ez utóbbi kategóriába sorolható a Havária zenekar új anyaga. Nem mintha az eddigi kiváló kezdés túl fényes kilátásokat vázolt volna fel az emberiség jövőjével kapcsolatban, de ha lehet, a Degenerált faj című anyag még mélyebbre hatol az emberi elaljasodás feneketlen tárnáiban.

Bár már a tavalyi MMXX is kellően nyers és arcbamászó volt, a Havária idei kislemezére állt össze a legjobban a budapesti duó zenéje. Alighanem a közös projektek (Something Against You, Red Line Offside) tapasztalata és az évtizedes zenei múlt az, ami ennyire egységessé, és zsigerivé gyúrta Tamás és Gábor eddigi legsötétebb zenekarát. A düh és az elkeseredés már a rákosis és igoros előzményekből adta magát, az új irányt már csak kellően össze kellett koszolni és levezetni egy vaksötét pincébe. A hardcore/punk masszív lendülete a zenei gyökereket tekintve kézenfekvő volt, kellemetlen társként pedig a black metal sötét hangulata a legjobb választásnak bizonyult. A Degenerált faj szuggesztív végeredménye kifejezetten hatásos, abszolút nem igényel kiterjedtebb zenekari tagságot, felesleges megfejtéseket, túlfinomkodott struktúrákat, a dob+gitár/ének felállás tökéletesen átadja a pattanásig feszülő agressziót és a sallangmentes mondanivalót. A durva, de mégis modern hangzás aktualizálta az évtizedes receptet, mely a lakónikus magyar szövegekkel kiegészülve egyedivé, és hivatkozási ponttá teszi a páros eddigi legérdekesebb zenekarát. (A Havária példájából kiindulva minden bandát biztatok, hogy az anyanyelvünkön is írjanak dalszövegeket, mert jó esetben ezen a nyelven tudjuk magunkat a legjobban kifejezni. Itt válik el igazán, hogy az a bizonyos szöveg mennyire állja meg a helyét, mert míg egy angol nyelvű dal ügyefogyott mondatai is akár jól hangozhatnak, addig ez a magyar nyelvben hamar kibukik, pont ezért jóval nagyobb kihívás is a magyart választani.)

Egy lassabb tempójú bemelegítőt követően mindenféle matekozás nélkül, rögtön a megfejtésre térve üti át az ingerküszöböt a kissé túlságosan is rövid anyag, hogy a munkába érve már reggel elmenjen a kedved mindentől. A kurta lemezhossz ellenére még így is sikerült pár meglepetést csempészni az albumra, a szaftos dobolás pezsgő dinamikájától kezdve a Vakság kezdésének fenyegető dallamaiig, melyek belemártanak a black metal második hullámára jellemző baljós hangulatba. Kevesen próbálkoztak itthon ilyen igényességgel a fentebb említett stílusok házasításával, és még kevesebbeknek sikerült ennyire hitelesen előadni ezt; a Havária munkássága újabb bizonyíték a honi underground aranytartalékainak létezéséről.

Az emberi faj elkorcsosulásához és a digitális rabszolgaság eljöveteléhez nem írtak még itthon ilyen kemény aláfestő zenét – bárcsak ne is kellett volna. A bekövetkezett folyamatok hiányában mindannyian beljebb lennénk, viszont akkor egy kiváló EP-vel kevesebbet hallgathatnánk. Minden bizonnyal jobb lenne az előbbi opció, de ha már így alakult, tanuljunk belőle, hátha még nem késő. 9/10