Az August Burns Red a metalcore Nokia 3310-ese

Kettős érzésem van az August Burns Reddel kapcsolatban: egyfelől ők talán az utolsó megbízható fáklyavivői a klasszikus értelemben vett metalcore-nak (svéd riffek + hardcore elemek), akik tényleg albumról-albumra szállítják a minőségi dalcsokrokat, és tényleg senkinek egy rossz szava sem lehet a teljesítményükre. Ugyanakkor hiába a folytonos újító szellem (tiszta énekkel, egyéb stílusokkal való kísérletezés, „idegen” hangszerek fel-feltűnése stb.), valahogy számomra olyan, mintha enyhe túlzással ugyanazt az ABR-lemezt hallgatnám újra és újra – immáron vagy egy évtizede. De tényleg, nagyjából a 2011-es Leveler után elvesztettem a fonalat, hogy melyik dal melyik lemezen van, még úgy is, hogy az internet népe szerint a ‘13-as Rescue & Restore a banda csúcsteljesítménye. Persze nem azért vagyok itt, hogy az én “szürke zónáimról” tartsak kiselőadást, a kételyeimet is csak úgy tudom elhessegetni, ha leülök és meghallgatom a srácok új eresztését, a Death Below-t. A kérdés pedig csak annyi, hogy ez az album vajon képes-e újra visszabillenteni a figyelmemet egy olyan zenekarra, akinek – már csak a számok alapján – az maximálisan ki is járna?

Elöljáróban annyit, hogy JB Brubakerék idén ünneplik huszadik évüket bandaként, amiért jár is a taps és a főhajtás, valamint a Death Below a tizedik lemezük (ha számoljuk azt a bizonyos karácsonyi albumot is). Szép kerek számok ezek, na, az ember úgy gondolná, hogy egy ilyen apropó egy gigászi, egymásba borulós, szemkisírós anyagot fog eredményezni. Nos, a Death Below nem ilyen, vagyis nem olyan formában, mint ahogy azt hinnénk. A srácok elmondása szerint ez ugyanis a legsötétebb, legsúlyosabb lemezük, amit valaha is kiadtak, és itt a súlyt most nem úgy kell érteni, hogy hirtelen átváltottak brutal death metalba. Mondjuk arra befizetnék. A marcona légkör itt leginkább abban nyilvánul meg, hogy ez a banda úgymond “covid-lemeze”, szóval a fiúk is egy teljesen új, eddig nem tapasztalt élethelyzetben találták magukat, amiben hamar felfedte magát az égető probléma, miszerint

tulajdonképpen bármelyik pillanatban meghalhatunk.

Ez pedig a kiadvány fő mozgatórugója lett a banda általános “nézzük jó szemmel a rossz dolgokat” ideológiája mellett. Valóban nem lehetett könnyű ezt megemészteni egy (mélyen) vallásos krúnak, pláne, hogy a Bibliában nem ez az első “Isten hátat fordított az emberiségnek?”-történet. Zorall egy olvasmány az – trust me -, a Rozsban a fogó (Zabhegyező) ártatlan esti mese hozzá képest.

A lemezt nagyjából úgy tudnám jellemezni, hogy két főbb összetevőből áll össze: vannak a klasszikus(nak érződő) ABR-dalok, és vannak a kísérletezős ABR-dalok, amik igazából mélyen belül csakugyan hamisítatlan ABR-dalok. Tudsz követni? Szólj ha nem, akkor már ketten leszünk! Már a kezdő Premonition megteremti az alaphangulatot a kísérteties témájával, amire Jake egyre nagyobb vehemenciával köpi a spoken wordöt, hogy aztán teret adjon a soron következő The Cleansingnek. Merész dolog volt berakni ezt az első teljes értékű dalnak a maga majdnem nyolc(!) percével (ez amúgy a második leghosszabb dal a lemezen a záró Reckoning után), ennek ellenére van olyan változatos a hetyke szólóival, az ambientes, poszt-rockos atmoszférájával, illetve Jake hörgés/ének közti tiszta(?) kiabálásaival, hogy fenntartsa az érdeklődést a folytatás iránt. Ha engem kérdezel, ez az egyik legérdekesebb tétel az anyagon, és kicsit furcsállom is, hogy kapásból az elején ellövik. Mindenesetre a furcsaságok itt még nem érnek véget.

Bár van itt egy-két egzakt slágergyanús megoldás, elég csak a Killswitch’-es Jesse Leachcsel megtámogatott Ancestryre gondolni, vagy a csípőből bólogatós, szinte már-már illegálisan pattogós, a 2000-es évek metalcore-ját szemérmetlenül megidéző és táncra kérő Backfire-re. Illetve én még ide sorolnám a borzasztóan hookos Deadboltot is, habár (még) nem kapta meg az internettől a neki kijáró dicsfényt, de én látom benne a potenciált! És ha már szó volt róla, érkeznek az elvontabb dolgok, amik nekem személy szerint megadják a Death Below igazi zamatát: ilyen például a szemtelen progozással indító, majd egyik pillanatról a másikra a fejedet letépő Fool’s Gold in the Bear Trap, vagy ennek a konkrét inverze, a Revival, amiben ismét előkerül a spoken word és teljesen egészséges reakció, ha itt a fejedhez kapsz, hogy miért nincs ebből több a lemezen? Aztán ahogy már említettem, a lemez végére megérkezik a nagyágyú, a Reckoning képében. Itt éppenséggel az Underoath Spencerével szabadulnak el az indulatok, és meg is kapunk mindent, ami a csövön kifér: óriási kórusok, húrnyűvéstől szabályosan füstölő ujjak, lavinaként maga alá temető breakdownok, és akkora kiállások, hogy távcsővel kell keresni az induló- és a végpont közti szakaszt. Kegyetlen! Az 53 perc elteltével pedig elégedetten “távozunk”, ugyanis pontosan azt kaptuk, amire számítottunk. Most már sokadjára.

Az August Burns Red kicsit olyan, mint a sok éve meglévő telód. Megbízható, elkísér téged mindenhová, túlélte a budiba ejtést, kicsit karcos (vagy repedt) a kijelzője, és hiába tudod, hogy be kéne ruháznod egy újra, még nyüstölöd addig, amíg csak lehet. Annak ellenére is, hogy néha már nem épp a leggyorsabb kütyü a repertoárban. Ezek a pennsylvaniai srácok nagyjából elértek mindent, amit csak el lehetett, lényegében azt csinálnak, amit akarnak, és tényleg nem lehet rájuk haragudni, vagy felróni nekik, hogy nem eszközölnek szignifikáns változtatásokat a zenéjükben. Így is ott vannak azok az újítások és szokatlan megoldások! Elvétve, de jelen vannak. És a következő lemezen is jelen lesznek, és még ki tudja, hányon. Ez pedig csak még inkább bebetonozza azt az állítást, miszerint ők a műfaj legtisztességesebb, legkorrektebb, leglelkiismeretesebb képviselői. Vagy mondhatjuk úgy is – ha már az előbb mobilokkal példálóztam -, hogy az ABR a metalcore Nokia 3310-ese. 8/10