Az annabarbi óta nem volt ilyen jó emo zenekar Magyarországon – debütál a Vernal

Még amikor az új  The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die lemezről írtunk, a facebook posztban említettük, hogy a HAZAI HÉT alkalmával gorcső alá fogjuk venni az esztergomi Vernal bemutatkozó kislemezét, az általunk is már leközölt I Hope You’re Happie Than Me-t, és nem csak azért, mert jó az, amit a fiúk csinálnak és szimpatizálunk is a zenekar karakterével, hanem, mert a cím erős súlyát akarjuk megerősíteni: az annabarbi óta nem volt ilyen jó emo zenekar Magyarországon. S noha Egyedi Péterék neve mellé többször dobták be a garázsos indie rockot és az angolszász pop/rockzenének a manírjait, azért a zenéjükben ott volt a 90-es évek és a kora ezredforduló emója is, táplálkoztak a The Promise Ringből, a The Get Up Kids-ből és pl. a The Appleseed Castből is, utóbbinak ráadásul nyitottak is 2004 februárjában az A38 Hajón, ha pedig meghallgatjuk a Percenként 100-at, akkor bőven áll rájuk az állítás. Most pedig itt a Vernal, akik a fiatalos, az államokban most nagyon népszerű emo revival hullámmal kísérleteznek, ráadásul nagyon színvonalasan.

A már öttagúra hízott Vernal zenekarnak valójában ez már a második kiadványa: már tavaly, amikor bemutattuk őket kihoztak egy demófelvételt Living Like A Ghost címmel, amely egy biztató, de még nagyon a hangját kereső emo zenekar képét festette erős pop-punk hatásokkal (Esztergom kötelez, ugyebár) – a két debütált dal pedig jól el is tért egymástól, így nem igazán lehetett még hallani, hogy az emo mely elágazása felé fordul az esztergomi csapat. Aztán az augusztusban megjelent EP-t meghallgatva úgy érezzük, hogy Ködös Balázsék mintha megtalálták volna az amúgy Magyarországon jelenleg teljesen egyedinek mondható hangjukat. Egy olyan emo zenekar lettek, amely az indie emóhoz jobban illő posztrockkal kezdett operálni, a műfajra jellemző gyönyörű gitártémákkal terpesztették ki az I Hope You’re Happie Than Me atmoszféráját, amelyet valahogy körbeleng egy megmagyarázhatatlan „feelgood” érzés is (főleg a klipes „Flowers„-t), annak ellenére, hogy ez egy szomorkodós műfaj.

Az EP-t nyitó „Haw„ valószínűleg az első olyan, legalább kislemezen hallható emo revival hatásokkal teletűzdelt midwest emo dal, amelyet magyar zenekar írt: szinte érezni, ahogy körbeöleli az American Football, Mineral stb. zenekaroknak és örökségüket képviselő csapatoknak a hatásai. Fontos tétel abból a szempontból is, hogy bemutatja a zenekar stíluseszköztárát is: lágy, szinte suttogó ének, kórusokban érdes torokhang, midwest emo (az emo revival tömegszerű „twinkle” hangzású elágazásától erősen eltávolodó) gitárokkal, egy minimális pop-punkos felhang már csak a szubkulturális gyökerek miatt is, plusz ügyes posztrock témák, amikkel csak tovább csökkentik a dalok „hurrá optimizmusát”, és egyben dinamikáját is. Aki ismeri a műfajt, az tudja, hogy a második hullámos emo, és annak ötletvilágát újra felfedező kortárs irányzat szinte bevonzza magához a posztrockot (így írt az elmúlt években remek lemezeket a Gates, a The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die, a Prawn vagy a Foxing is). Ezen Vernal-jegyek miatt érdekes a „Haw” emós felütése után a pop-punkba úszó „Hairbreadth„, amely szinte vibrál, annyira érezni, hogy ezek a fiúk hallották a I’ll Keep You In Mind, From Time to Time-ot a Moose Bloodtól, az esztergomi srácok ebbe a dalba kicsit ezzel át is mentették a tavaly megjelent demójuk második dalát (amelyen még érződtek az Esztergom-Dorog szcéna punkos vonásai), megírták a saját kis Bukowski (vagy Pups) hangulatú dalukat – az egyik legjobb tétel a kislemezen, ahol még Eddy Brewerton egyik kedvenc szava, a kávé is előkerül. A stílusosan posztrockkal és szavalással kezdődő „Statement” pedig egyenesen a The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die legszebb pillanatait költözteti be a lejátszóba, mintha csak lemaradt volna a Whenever if Everről – fantasztikusan építkezik a katarzis felé miközben a kislemez legszebb posztrock textúráit tárja elénk. Az is érthető, hogy pl. a kicsit alternatívabb „Wasted” helyett miért a „Flowers” kapott klipet: egyszerűen leltárt képez minden fent felsorolt elemből, mindenből, amely egyenletnek a végén a megoldás a Vernal, ráadásul a legszebb elszállásokat is ebbe a dalba csempészték be a fiúk, plusz itt megjegyeznénk, hogy ezekkel az elbeszélő vokálokkal Balázsból egy remek shoegaze énekes is lehetne. Az albumzáró rövidke „I Don’t Love You” második fele pedig egyenesen elránt minket egészen a The Devil and God Are Raging Inside Me érás Brand New-ig, ráadásul Balázs hangja is úgy halkul el, ahogy Jesse Lacey súgta a 2000-es évek közepének legszebb emo verzéit. Meríteni is nagyon jól kell tudni, ennél jobban pedig alig-alig lehet.

Mit is mondhatnánk még? A Vernal jelenleg az egyik legegyedibb megszólalású és stílusú zenekar a magyar underground szcénában, és amellett, hogy Magyarországtól egy igencsak idegen (és a média által nagyon amatőren félre értelmeztetett) műfajjal próbálkoznak, még nagyon jó dalokat is tudnak írni. Tényleg öröm hallani, hogy végre itthon is felnövünk a nyugathoz és árkon-bokron születnek tehetséges zenekarok, reméljük minél több olyan hazai mércével mért egyediséggel, mint az esztergomi Vernal. Az I Hope You’re Happie Than Me egy olyan kislemez, amely túlárad az érzelmi energiától, és bizony nagyon gyengéden tudja simogatni a lelked, főleg egy őszi napon. Gratulálunk! 8/10

Ajánlott dalok: Flowers, Hairbreadth, Statement
A Vernal zenekar a facebookon (KATT), kövesd őket!
Hallgasd meg a kislemezt BANDCAMP-en vagy YOUTUBE-on.

VERNAL – FLOWERS