Az album, amiből minden napszakra jut egy dal – meghallgattuk a Sólstafir tavalyi lemezét

Izland egyik legfőbb exportcikke, a reykjavíki Sólstafir kimondottan megosztó zenekar. Nyilvánvalóan kell egyfajta zenei érettség is, hogy valaki befogadja a zenéjüket, de biztosan állítom, hogy valaki vagy nagyon kedveli vagy az első hét perces szám után kinyomja, és azt mondja, hallgathatatlan. A Svartir Sandarhoz is kellet egy bizonyos befogadóképesség, de milyen lett az Ótta?

Nem könnyű hova tenni a Sólstafirt, nagyon nehezen behatárolható az, amit a zenekar előadásában hallhatunk, ráadásul lemezről-lemezre változtak: korábban toltak black metalt és progresszív rockzenét is. De az ember könnyen rájön, hogy felesleges bekategorizálni őket (főleg, mert lemezről-lemezre váltottak szinte stílust, fejlesztették a zenei eszköztárukat és az önkifejezésüket), meg kell látni azt, hogy mi az, ami a bőrcsizma, a kalap és a flying-v mögött van, viszont érezhető, hogy egy egyre művésziesebb, poszt-rockba burkolózó önkifejezés és kiállás felé tolódtak el, emiatt is izgalmas az Ótta. Az előző lemezüket jelen cikk szerzője rongyosra hallgatta és a mai napig sok dallamot egyszerűen nem tud kiverni a fejéből, máig a kedvenc Sólstafir száma a Fjara, de a sorok olvasója ne izguljon: az Ótta-n is vannak bőven fülbemászó melódiák (egy ilyen zenekarnál azt hiszem nem érvényes a sláger szó használata). Az ősi ízlandi napszakokra épít az Ótta (nyolc darab, három órás napszakokra osztja a teljes napot), így kapunk nyolc mesteri dalt. Természetesen az izlandi nyelvet nem értjük, de itt jön a Sólstafir valódi és vitathatatlan ereje. A zene a valódi szócsöve. Erre azonnali tökéletes példa az első szám, bár nem értjük, hogy mit jelent az, hogy Lagnaetti, de érezhetjük, és persze kitalálhatjuk, hogy a hajnalra hasonlíthat a legjobban. Lassan kezdődik, halkan, zongorával aztán végre megszólalnak a további hangszerek is. Azt hiszem, hogy ezen az albumon is minden a helyén van. Nem féltek új hangszereket is bevetni a hatás érdekében, van zongora, ahogy már említettem, de a vonósok bevonása is csak a zenei katarzis elérését segítik. Tökéletesen megférnek egymás mellett a poszt-metal kibontakozásaik maradványai, a poszt-rockos textúrák és a hegedű (egy kis modern klasszikus íz és art rock), minden a helyén van, úgy szól a lemez, ahogy egy Sólstafir lemeznek kell. Lassan bontakozik ki (ahogy a napszakok is folyamatosan váltják egymást, és nyilván a pirkadat nem olyan, mint egy délután), de minden egyes pontja ízig-vérig érzelem, és ugyebár nincs is értelme zenét csinálni érzelem nélkül. Addi Tryggvason még mindig hamiskásan énekel, még mindig vannak apróbb hibák és tudjuk, hogy nem képzett zenészek a zenekar tagjai, de azt amit tudnak, azt profin alkalmazzák és nem is akarnak többet. Ez az egész adja a Sólstafir báját. Aki gyors és pörgős számokra vágyik az bele se hallgasson, de aki nem retten vissza egy órányi euforikus utazástól, az vágjon bele, ha még nem tette meg! A szerző már járt Izlandon, és a lemeznek nem is lehet nagyobb eredménye, minthogy fel tudja idézni az utazás emlékeit: a hegyeket, az óceánt az elképesztő tájakat és városokat. Komoly érzéseket tud kiváltani a hallgatóból. Csak ajánlani tudom az Ótta című, új Sólstafir korongot, méltó utódja lett a Svarti Sandar című albumuknak és minden rajongónak kötelező! 9/10