August Burns Red – Constellations

Nem telt eseménytelenül a legutóbbi, Messengers című nagylemez megjelenése és a szóban forgó Constellations közötti két éves periódus a pennsylvaniai kvintett számára. Amellett, hogy lényegében rommá turnézták magukat, csináltak egy pofás Britney Spears feldolgozást a …Baby One More Time örökzöldhöz, valamint Lost Messengers: The Outtakes néven a boltokba került egy ep is februárban, kiadatlan felvételekkel és demós számokkal. Valamint nem elhanyagolható tény az sem, hogy júniusban végre Magyarországon is tiszteletét tette a társaság az A38 hajón tartott fergeteges koncert keretein belül. Egy hónapra rá pedig már kézbe is lehetett venni a harmadik nagylemezt, amit nem kis várakozás előzött meg.

A borító egész egyszerűen gyönyörű. Az esztétikai értéken kívül pedig mögöttes tartalom is rejtőzik, szoros összefüggésben a címmel (csillagképek). Szerintem elég sokféleképpen lehet értelmezni a kompozíciót. Az ötletgazda Matt Greiner interpretációja talán a legkönnyebben befogadható, de azt akár tovább is lehet kombinálni. A lényeg az, hogy egy manapság ritkán látható átgondolt, valóban szép külcsínnel van dolgunk, ami a belső oldalakkal is végig pompás összhangban van.

A lemez egy a legkorábban nyilvánosságra hozott dallal, a Thirty And Seven-nel indul, aminek dobtémáját a youtube-on meg is lehet csodálni a'la nature. Igazi kezdőnóta, ami remek alaphangulatot teremt a folytatáshoz. „Your shame will remain”
A hangzás ugyan ezen a szinten már evidens, hogy hibátlan, de én azért mindenképp dicsőíteném néhány szó erejéig. A producer az a Jason Suecof volt, aki többek között a Sevendust, All That Remains, Trivium zenekarokkal is dolgozott már korábban. Nincsen agyonpolírozva a sound, minden a lehető legtökéletesebb összhangban szólal meg a társhangszerekkel egyetlen nagy közös egységet alkotva. A cinek (főleg az a bizonyos kínai ugye) korábban harsány jelenlétéből vissza lett véve ugyan, de továbbra sincs ettől még elhanyagolva a szerepük, Matt játékára odafigyelni pedig egy külön élményt biztosít. A basszus a már megszokott minőségben követi az agyafúrt gitár/dobtémákat, masszív alapot biztosítva a daloknak. A két hathúros pedig ha kell nagyon döngöl, ha kell, lágyan megsimogat. Ezek a szélsőségek jellemzik a dalok többségét.

Az Existence-ben hallható hősies szóló már előrevetíti az összességében jelentőset dallamosodott összképet, valamint a heroikus szólók fontos szerepét, ami egyébként cseppet sincs kárára a zenének. De természetesen a breakdown-ok is ugyanúgy megtalálhatóak, de talán jóval átgondoltabb, kifinomultabb formában mint korábban.
Az Ocean of Apathy szolgáltatja az első komolyabb meglepetést (hiszen korábban már be lett ígérve néhány új elem bevetése) egy olyan kiállás képében, ami még akár egy Between The Buried And Me nótában is megállná a helyét.

A lehető legjobb helyen és időben csendül fel a számomra abszolút favorit White Washed, ami zeneileg és szövegileg is az egyik legfogósabb darab a lemezen. Már az intró alatt garantált a libabőr, hogy aztán katonás menetelésbe váltson át a kezdő gitárdallam kíséretében ez a hatalmas energiabomba. Na és az a szóló… huh… Az év győztese nálam folklór kategóriában.

You’re the straw that’s crushing my back.

You are the salt that’s burning my wounds.

A katarzis a végén leírhatatlan.

A Marianas Trench ezek után rendkívül kellemesen, nyugtatóan hat, August Burns Red-től rendkívül szokatlan ahogy indul. Ez a különcség végül az egész nótára jellemző marad. Rendkívül dallamos, fogós, táncolható, mondhatni „rádióbarát” nóta ez, amiről tagadhatatlanul az újiskolás Killswitch Engage ugrott be. Nagyon érdekes mint ABR szerzemény, nekem tetszik, habár remélem a jövőben nem az ilyen dalok lesznek túlsúlyban. Itt érzem elérkezettnek az időt arra, hogy kiemeljem Jake teljesítményét is, aki korántsem egydimenziósan üvölti végig a háromnegyed órát. Különösen ennél a számnál helyezi előtérbe azt a bizonyos Jake Luhrs-féle érzelmes üvöltést, ami megkülönböztetővé teszi a stílusát a kortársaktól. Van az előadásmódjában valami egészen fantasztikus, valahogy minden szót elhiszek, átélek ezáltal.

A The Escape Artist egész egyszerűen mint egy gyorsvonat úgy gázol át a hallgatón, remek szöveggel, Matt Greiner zongorajátékával a végén.
"Open your closed mind and close your open mouth."

A lemez egyik legkülönlegesebb ízeként mutatkozik be az Indonesia, ami szövegében szerintem az eddigi legköltőibb amit valaha papírra vetett a társaság. A történet Matt egy barátjáról, David Clapper tragikus repülőgép balesetéről szól. David egy indonéz törzs tagjait hozta/vitte a legközelebbi kórházba/ból a repülőjén, amikor egy este viharba került és egy hegynek ütközött. Négy gyermeket és egy 20 éves házasságot hagyott maga után, a dalszöveg pedig a tragédia mellett az élet körforgásáról, valamint arról is szól, hogy még mindezek ellenére sem rendült meg a család hite Istenben. Tommy Rogers (Between The Buried And Me) rendkívül finom, tiszta éneke pedig pazar módon önti végső formába az egész mondanivalót, kialakítva egy rendkívül érzelemgazdag légkört.

„The earth will swallow the water and spit out.

The clouds will refill, refill the oceans.”

A hallgatni arany örökérvényű bölcsességét foglalja magába a Paradox egy idézettel meghintve a soraiban a Példabeszédek könyvéből.
Ezt követi egy hosszabb lélegzetvételű, 6 perces epikus tétel, a Meridian, ami túlnyomórészt a szállósabb/instrumentális vonalat képviseli, de amint beindul, számomra ugyanolyan katarzist ér el, mint a White Washed. Amolyan tipikus aláfestő zene, amit hallva kérdés nélkül indulnék harcba a legfélelmetesebb ellen is. Két, a Bibliából vett idézet (Jeremiás könyve) alkotja a szöveg gerincét:

Kegyelmet talált a pusztában a fegyvertől megmenekedett nép [31:2]
                                                                                    Újra felépítlek téged, és felépülsz [31:4]

Első hallásra túlzottan hosszúnak találtam, de most, hogy valamelyest letisztult már a kép, a legkevésbé sem érzem feleslegesnek egyetlen másodpercét sem.

A Rationalist nálam a kevésbé megfogható dalok közé tartozik, ugyanakkor az egyetlen 3 perc alatti szerzemény a sorban. De utána már jön is egy újabb ellenállhatatlan gyöngyszem, a klippes Meddler. Egy igazi ABR sláger, remek dalszerkezettel és pompásan megírt dallamokkal.

„Everyone together, we will strengthen ourselves.”

August Burns Red – Meddler

(A forgatásról készített werkfilmet ide kattintva nézhetitek meg.)

A nóta egy újabb ékes bizonyítéka a zenekar zsenialitásának, hiszen ahogy ebből a sok témából és kavarásból egy ilyen fogós együttest kreálnak, ráadásul ilyen epikus módon… valóban tanítani való. Az meg már egy külön bónusz, hogy mindezt az utolsó előtti számban (is) teszik a lemezen.

Zárásként a Crusades érkezik, ami kissé atipikus a korábbi albumokon hallható grandiózus befejezések ismeretében, de itt sem kell kétségbeesni. Főleg a szövegben keresendő az a plusz, ami a zenei kísérettel karöltve végül ugyanúgy méltó végszóként csendül fel.
Az "I used to think I'd last forever." rész egy brutális csúcspontja az öt percnek, némi zaklatottságot keltve a hallgatóban, ami az egész dalra jól jellemző.

Összességében nehéz lenne egy rövid egy-két szavas véleménnyel illetni a Constellations-t, hiszen az eddigi ABR albumok sem a könnyen jött, könnyen megy kategóriát erősítették. Idő kell, hogy beérjen minden egyes íz, minden egyes hang a maga helyére kerüljön. Én már érzem az egyre pozitívabb bűvkört ami a szóban forgó dalcsokrot is körbeveszi. Szeretem az ilyen muzsikát, amiben van mit felfedezni és minden egyes hallgatással egyfajta öngerjesztő folyamat keretein belül nyílik ki és mutatja meg az értékeit. A szövegek is nagyon jók lettek, a hangszeres tudást továbbra sem érheti egy rossz szó sem, valamint kétségkívül tudják jól ezek a srácok azt is, hogy hogyan kell jó dalokat írni. A beígért újítások érdekesek, de szerintem lehetett volna bátrabban is adagolni őket. Helyenként azért fel-felbukkant az önismétlés érzete.

Kiadásra került egy 1000 példányban limitált bakelit lemez is, ami két szerzeménnyel büszkélkedhet. Az egyik az Indonesia [Alternate Version], ami lényegében az eredeti egy az egyben, csupán Tommy tiszta vokálja nélkül.
A másik pedig egy 1994-es NOFX nóta, a Linoleum feldolgozása, ami a nyilvánvaló hangzásbeli különbség mellett egy a végére odarittyentett szólóban tér el az eredetitől. JB, a zenekar gitárosa a következőképpen kommentálta a számválasztást: „Ez egyfajta visszatérés a gyökerekhez, hiszen olyan punk rock bandákon nőttünk fel, mint például az NOFX. Számunkra ez egy időtlen punk rock klasszikus.”

Sikeresen vette a vízválasztónak tartott harmadik lemez akadályát az August és bebizonyították, hogy nem egyszeri csoda a jelenlétük a mezőnyben. Egy érett, felnőtt zenekar benyomását kelti a korong. Tehát csalódásra semmiképp sincs okunk. Nem adja elsőre magát, de az a hangulati plusz, ami eddig is jól jellemezte a csapatot, továbbra is sok pályatárs felé emeli őket. Nem beszélve a lenyűgöző élő produkcióról, ugye. Mindenesetre én azt érzem, hogy a nagyon nagy dobás még mindig hátra van, még ennél is több van ezekben a srácokban! De a Constellations így is az év egyik ragyogó üdvöskéje és minden kétséget kizáróan egy hosszú távú útitárs.

9.5/10