Attila – Outlawed

Ugyanis a zenekar számára tényleg semmi másról nem szól az egész világ, csak a partizásról és a csajokról: gyakorlatilag a deathcore színtér Mötley Crue-jét ismerhetjük meg az immáron negyedik nagylemezéhez érkezett bandában, akik vállvetve a Blessed By A Broken Hearttal épp azért érhettek el robbanékony sikereket az államokban, mivel az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy a zenekar – igényesen összerakott arculatának részeként – egyáltalán nem veszi komolyan magát, ez a nemtörődömség pedig a színvonalasan összerakott dalok mellett igen csábítóan hatott a fiatalabb közönségnek. Elvégre az énekes Fronz önmaga is ikonikus alakká nőtte ki magát – erre később visszatérek –, a felelőtlenség ködös bája pedig tökéletesen leplezi rocksztáros kiállását is, ami arányosan növekedett azzal, hogy a zenekar fokozatosan letisztult. Ugyanis amíg az első két nagylemez hangzása jóval komorabb, dühösebb és nyersebb volt annál, mint a zenekar komolytalan és (lássuk be, máig) értékelhetetlen dalszövegei, ez a Rage dalcsokrán egy páratlan eleggyé forrhatta ki magát, hiszen a banda nem a megszokott deathcore-panelekre húzta rá dalait, hanem gyakorlatilag egy olyan lemezt hozott össze, ami egyszerre lehet tökéletes aláfestés egy házibuliban (tudod, az a fajta, amire épp annyira nem figyelsz, amennyire élvezted), és egy maradéktalan koncertélmény biztosítéka, ahol szintén semmi másról nincs szó, csak mámorról és féktelen élvezetekről. És amíg mindenki azon volt az utóbbi években, hogy a deathcore véres-beles paneljeit komor és világvégét kergető death metalra cserélhesse, addig az Attila folytatja tulajdon ösvényét, és ezen belül sajátos letisztulási folyamatát is.

Ugyanis amíg a Rage-en már valóban megjegyezhető karakterrel számolhattunk az előbb említett érzésvilág jelenléte, valamint Fronz egyedülállóan változatos orgánumkezelése mellett, addig az Outlawed hallatán egyenesen olyan érzésünk lehet, hogy ez a dalcsokor gyakorlatilag koncertekre íródott. Az egyes kitartások, a breakdownokat megelőző kórusok, valamint a még mindig az arculat részét képző, alkalmanként felbukkanó (és módfelett igénytelen, de hát ez a szerepe) midi hiphop-alapok mind-mind biztosítják azt a képzettársítást, hogy ez a lemez nagyon jól szólal meg élőben. Ezzel persze még semmi baj nincs, azzal viszont igen, hogy amíg ez fut át az agyadon, közben egyre kevésbé fogsz figyelni a lemezre, amit az alig félórás játékidő tükrében a srácok mégsem tennének ki az ablakba. Mindennek oka pedig abban keresendő, hogy a tendenciózus újradefiniálódás, ami új karaktert kölcsönözhet a bandának, nem a bekeményítésben, hanem az övek kilazításában teljesedett ki, bár van egy sanda gyanúm, hogy olykor erre hölgyrajongók társaságában is sor szokott kerülni. Egyszerűen a Rage deathcore-gerincei jóformán színesítő elemekké váltak, a helyüket pedig egy egységes hangulatú és módfelett tiszta megszólalású közeg vette át, ami épp annyira merít az előző évtized elején kibontakozó délies(nek ható) metalcore-közegből (gondolva itt az akkori Every Time I Die-ra, valamint azok megihlető borítójára, vagy épp a Maylene and the Sons of Disaster első lemezére), mint a nu-metalból, vagy épp az Architects sajátos metalcore-keverékéből. És be kell látnunk, hogy saját korlátaihoz mérten az új közeg biztosítja azt a lehetőséget, hogy ha úgy tetszik, az Attila még mindig koncertképességének hevében maradjon, hiszen az okosan adagolt breakdownok, valamint a fogós dallamok erre mind lehetőséget biztosítanak: a gond csupán annyi, hogy a lemezben nincs meg az a (mostanra már átmenetinek tűnő) dinamizmus, ami a Rage-et igazán különlegessé tette, gondolva itt a változatos tempókra, a vad és magával ragadó örvénylések váltakozásaira, és magára a hangzásra is. Hiszen az Outlawed már csak megszólalása terén sem tud akkorát ütni, mint ahogy élőben ezek a dalok megkövetelnék azt (Joey Sturgis ezt sajnos túlkeverte ilyen szempontból), mindenesetre Fronz változatos hangszíne és előadásmódjának széles skálája viszi a hátán a lemezt, ami olykor olyan témákkal is megajándékozza a figyelmes fülpárokat, mint a soilworki verzékkel és örvényléssel megbolondított Light Me Up, a XXI. századi hard rock-himnuszként nyitó Another Round, aminek főtémája és keserédes ereszkedése a lemez egyik legjobb pillanatát eredményezi, vagy a klipes Smokeout pörgése, ami már jócskán előrevetítette, hogy a rocksztárságot az Attila legrockosabb (azaz nem egy jó, de jó pillanatokat birtokló) lemeze követi, annak minden előnyével és fokozatosan ellaposodó, egyben kiüresedő hátrányával.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=g7sOE3LhJNE

Mert lássuk be, a srácoknak ez a könnyedség sem feltétlenül áll rosszul (súlyból pedig eleve csak zeneileg tudtak veszíteni, hiszen az egyes dalszövegekre még mindig felesleges kitérni), inkább csak nem volt maradéktalan az átállás az új közegre, mert ebből mind dinamizmus, mind megszólalás terén még sokkal többet lehet kihozni a következő évek munkája által. Már ha a tagok szeretnének ebből többet kihozni. Ugyanis az Attila azt a keresztet vállalta magára, hogy semmi mást nem akar, csak kikapcsolni az erre fogékony közönségét, az pedig feltehetően ezzel a dalcsokorral, pontosabban ennek jól válogatott dalaival is sikerülni fog. Főképp, ha a szettbe azért bekerülnek a Rage egyes tételei is, mert önmagában az Outlawed egy jól irányzott és értékelendő rúgás, ami a figyelmetlenség és a nemtörődömség miatt mégis kimaradt ziccert hozott. A legszebb pedig az ebben, hogy a zenekarral elfogult közönségréteg, akinek semmi másra sincs igénye, csak szórakozni, úgyis épp annyira fogja imádni ezt a lemezt is, mint bármelyik másik Attila-kiadványt.

6,5/10.