Attack Attack! – This Means War

Tracklist:

01. The Revolution
02. The Betrayal
03. The Hopeless
04. The Reality
05. The Abduction
06. The Motivation
07. The Wretched
08. The Family
09. The Confrontation
10. The Eradication

 

Hossz: 36:24

Megjelenés: 2012. január 17.

Kiadó: Rise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nem sok banda mondhatja el magáról, hogy az alapvetően gyűlölködő zenerajongók egy új "stílust" nevezzenek el róluk. Már egy ideje divat a trendi, speciális mozgással kiálló zenekarok zenéjét "crabcore"-nak csúfolni (főleg, hogy már hazánkban is van ilyen), ám lehet nem mindenki tudja, hogy ez az egész az Attack Attack! Stick Stickly című számra készült klipjéből eredeztethető. Egy ideig viccesnek találták a srácok a dolgot és még építettek is rá, ám idővel megpróbálták ezt a gúnynevet levetkőzni magukról, sikertelenül.

Az Austin Carlile vezetésével elkészült debüt hasonló sorsra jutott, mint a Design The Skyline már nemrég kivesézett albuma: voltak akik nevettek rajta, voltak akik utálták és voltak akik világmegváltást láttak benne. Pedig nem volt más, mint a harmatgyenge emocore alapokat felváltó trance témák borzalmasan összefűzve. Miután Austin az Of Mice&Men-ért elhagyta a bandát (ahonnan aztán a saját maga által verbuvált zenészgárda kihajította), Johnny Franck vette át a stafétabotot vokál téren és kiadták a még mindig rémbuta self-titled lemezüket, amely egy kicsit finomított az eddigi recepten, de ez is elég volt ahhoz, hogy idővel hatalmas közönséget építsen ki magának a banda és így a Rise Records legnagyobb húzóneve legyen. Nem kis várakozás előzte meg tehát a harmadik nagylemez, a This Means War megjelenését, mivel Johnny Franck három évnyi közös munka után lelépett, így a négy főre csökkent társaság vokál részeit Caleb Shomo, a 2007-től az elektronikáért felelős tag vette át. A banda végül úgy gondolta, hogy a múltját hátrahagyva egy valamelyest új hangzással próbálja elfeledtetni a csúf múltat.

Ez persze finoman szólva se sikerül nekik, de kezdjük a pozitívumokkal: a vokál megüti az eddigi közepes színvonalat. Caleb ordibálós hangja kicsit magasabb frekvenciatartományba mozog, mint elődeié, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, hosszútávon is elviselhető. A tiszta ének tónusa is remek, nincs benne az a “tipikus” emocore nyivákolás, bár ehhez kell az is, hogy az énektémák egyszerűek és alig pár hangból építkeznek. Emellett a lemez hangzását is érdemes kiemelni – bár olyan lemezről még nem hallottam, amely Joey Sturgis kezei alól kerülne ki és rosszul szólna -, minden a helyén van, persze az alapból műanyag hangzás sokaknak zavaró lehet, de iszonyatos súlya van a gitároknak, a basszusgitár csörög, kattog, dörmög, ahogy azt kell és a dobokra se lehet egy szavunk se. És akkor itt véget is érnek a pozitívumok.

Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy mennyire ostoba zenét játszanak. Nincs egy épkézláb téma, vagy bármi, csak az egész lemezen végigvonuló ötlettelenség. A remény már valahol ott elveszik, amikor az első szám első taktusai után a “Start the revolution” beordítás után egy pofaszaggató breakdown képében bontakozik ki a “forradalom“. Sokszor fogunk még találkozni breakdownokkal, hiszen a lemez harmadát súlyosnak szánt kiállások, groove-os témák és olcsó akkordok teszik ki. Persze egy gitárral nem lehet csodákat művelni (vagyis lehet, de nem egy Attack Attack!-nak), de nagyon hiányzik a második gitár, amit az elektronika próbál pótolni, esélytelenül. A trance-es betéteket elhagyták, a szinti sokszor kapcsol át “zongora-effekt”-be, és így próbálja meg hangszeres részről a dallamokat szolgáltatni. Valahogy nem áll össze az egész, egy óriási massza a lemez és ember legyen a talpán, aki még sokadik hallgatás után is képes megmondani, hogy épp melyik dal szól a lejátszóból.

Persze lehet rá nyakat melegíteni, vagy a hangzása miatt is érdemes lehet, hogy egyszer végigszaladjunk rajta, de a hallgatói élmény sajnos minimális. A legalja Rise-lemezek között remekül megállja a helyét, mert ha ezt a tavalyi Memphis May Fire albumhoz kell hasonlítanom (már csak a dalcímek miatt is ugyebár), ahol a sablonok ellenére a két gitáros parádézott, a tiszta énektémák leszedték az ember fejét, akkor ez egyszerűen egy óriási nagy lufi, amit a 16 éves scene-kidek fújtak óriásira. El kéne felejteni ezt az egészet, mert nagyon erőltetett bármi, ami ehhez a bandához kapcsolódik. A marketingesek persze csapkodhatják a markukat, hiszen a négy mesehőst gyönyörűen el lehet adni a nagyon trú korosztálynak, de így nekem a nyugdíjhoz közeledve valahogy nem veszi be a gyomrom.

3,5/10