Atari Teenage Riot – Burn, Berlin, Burn!

Az a fajta gyűlölet ez, mely egyszerre ég a benzin lángjával s egyszerre lélegzik az élő szövettel.
Lázít és szembesít, agyunkba egy pontba szorítja a kéretlen belső ösztöneiket a teljes szabadság magmát, a színházas mindennapok akaratlan felismerését, a konvenciókat, melyek a megfelelést és a normát nyomják a pénz nyomorította arcunkba az igaz szerelem elvesztését, s annak gondolatát, mely szerint a jelen bár élhető, de az állandó elnyomás miatt rendőrállammá vált a világ. Az a fajta zene ez, mely fáklyát gyújt a burzsujokra, robbanó koktélokat a plázákra és a kapitalista fertő bevásárlóközpontjaira. Az a féle zene ez, mely mind szövegében, mind zenéjében, mind hangulatában a macskakő felszedésére buzdít, ostromállapotra és az elnyomó hatalmak felszámolására. Alefc Empire, az Atari Teenage Riot alapító tagja nemrég kijelentette: “a lázadás hangjai lázadáshoz vezetnek”. Ez az idézet megfelelően leírja szerzői és politikai céljait ennek az éteri zajt hallató, és romboló gépezetnek. ATR kb 3 évvel az után alakult, miután megelégelték az unalmas techno/rave szcénát. Az alapításuk óta a csapat sok ellenállásba ütközött, mind a neo-náci mozgalmakkal, mind a rádióállomásokkal, akik nem hajlandóak játszani zenéjüket (ez elárul valamit a mainstream rádiókról…)
Természetesen ez érthető is, hiszen kevés állomás mer bevállalni, olyasmit, melynek kezdete és végső értelme is a rombolás és az adott demokrácia megbuktatása. Igazából, politikai nézeteik nincsenek, azon kívül hogy antifasiszták, de a kommunista értékeket sem fogadják el, amolyan állandó szálkák ők a szemben, legyen az bármilyen hatalom is. A zene a techno, a noise, az electro és a punk fura elegye. Akadnak benne dobszerű részek, ahogy néhol breakbeat-szerűek is, ám túlnyomórészt zaj és zaj.

Zenei munkásságukról elsősorban electro, industriál, punk és metal médiumokban lehet olvasni, hiszen ezekhez a rétegekhez szól, ám egyikhez sem 100%osan. Ezt támasztják alá a közös productumok is, mint pl. a Slayer. A Slayer ha valakikkel összeáll és készít egy közös számot, az annak bizonylata, hogy a másik fél méltó erre. Ha a Slayer munkásságát nézem, akkor egy közös száma ICE-Tvel volt (aki amúgy a Body Count néger hardcore banda énekese) a Judgment Night (Az ítélet éjszakája)(1993) filmzenéjén, mely valós értelme az volt, hogy rap és metal bandák álltak össze egy-egy közös szám erejéig.

Így történt hogy pl. Biohazard az Onyx-sal a House Of Pain a Helmet-tel, Boo Ya Tribe a Faith No More-ral és még sorolhatnám ezt a sikeres próbálkozás 2 oldalú részvevőit.
1997-ben jelent meg a Spawn (Ivadék) filmzene albuma, mely követte az 1993-as kísérletezést, azonban itt electro bandák adtak randevút a metálnak, így tehát The Prodigy a Rage Against The Machine gitárosával, Goldie Henry Rollinsszal, Roni Size a Soul Coughinggal, az Orbital a Metallica gitárosával, a Sneaker Pimps Marilyn Mansonnal, és itt jön a lényeg… Atari Teenage Riot a Slayerrel! Aki ismeri a Slayer-t, tudja, ez egy kíméletlen és kultikus profi thrash metál csapat, melynek a neve a védjegye, s ez idáig csalódást nem okozott (bár az 1986-os Reign in Blood-ot már soha többé nem tudják túlszárnyalni). Na de térjünk vissza a hosszas kitérőnk után az ATR-re: mely olyan, mint egy napjaink baszott zajos és hangos posztmodern Sex Pistols-a, olyan zene ez, melyhez egy abszurd hasonlat jut eszembe a nihilista önfeláldozásról, miszerint az életre alkalmatlan lázadó tetováltatni megy. A jobb szeme alá egy horogkeresztet a bal alá egy sarlókalapácsot, a homlokára pedig: nem tudtam dönteni!-t, majd behígítózik és lassú léptekkel elindul a gettóba. Hol gyűlölik a fasiszta neonácikat és gyűlölik a szélső ballos vezetést is egyaránt. A sorsa megpecsételtetett és kimenetelében nincs siker csak a lázadás és a halál.

Nos éppen ez az, ami ez a banda, és mi elítélhetjük őket, obszcén, trágár, izgató és lázító szövegeik miatt, gyűlölhetjük őket a kisembert és a munkamorált csúfoló klipjeik miatt, megvethetjük őket, mert hallgatják a gyermekeink, és elgondolkodnak netán a szövegeik valós relációin, de! S itt áll meg a tudomány… ezt a lázadást éppen a mi civilizált kultúránk hívta életre és tarja is benne a levegőt, azzal, amik vagyunk. Éppen arról szól ez, amit nem akarunk látni, ez egy láncát csörgető rab, akit az emberiség szült meg, a fogyasztói társadalom dédelgetett, s most mindenkit pofán köp, a világba hány. Lázítóbbak, mint a The Prodigy, és betegebbek, mint Marilyn Manson, olvadóbb és keményebb, mint egy LSD-s táncparkett és mélyebb, mint 2 felhúzott utca kokain után az élet. Sikerük a média elítélése ellenére igenis van, beépültek a maguk helyére, vérrel színezve teszik változatosabbá a zenei palettát, ezt támasztja alá, hogy csapat két albumot adott ki a saját kiadójuknál (Digital Hardcore), mielőtt a Beastie-ék kiadója, a Grand Royal felkapta volna őket.

A Burn, Berlin, Burn! egy 14 számos, illékony természetű válogatás két lemezükről. A csapat a techno, a hardcore és a punk elemeit mixeli össze szédítő hatással. A Start the Riot című szám tökéletes albumnyitó, lerakja a zenei alapokat és a hangot az album többi számához. A 200 bpm-es számnak a hardcore biztosítja az üzemanyagot, valamint a sikító vokál. A számot a furcsa hangminták és videojáték püttyögések tarják egybe. Minden más szám egy egyértelmű üzenetet hordoz és valamiféle támadást intéz. A csoport a média és a német politika ellen intéz támadást a Press és a Deutschland (Has Gotta Die!) című számokban, és a híres ikonok ellen a Destroy 2000 Years of Culture című dalban. Összességében véve a csapat egy érdekes-értékes (már aki értékelni tudja, hiszen elfogadni-befogadni mindentéren nehéz) albumot hozott létre – a hangzása és a zenei kísérletezéseik akkoriban postmodernek tűnhettek, s ma sem igazán érezni hogy hány év telt el. Az üzenet annyira extrém, amennyire ez csak lehetséges, mérvadó sokkolással és pusztítással. A lüktető ritmus és a sikoltó vokálok elég eredeti módon apellálóak, annak ellenére, hogy a szövegek néhol egyszerűnek és repetitívnek tűnnek (ez egy olyan gödör, melybe sok punk zenekar belezuhant már… avagy mikor a lázadás értelmét veszti, s ily módon már nem lázító, hanem vicces utópiszikus álom). Lehet, hogy nehéz rá táncolni, sőt! Ez nem az a fajta banda, mely a Budapest parádén vagy a Love Parádén felvonulhatna, azonban biztos helye lenne a hateparadén, mely mindannyiszor botrányba és utcai lázongásokba fullad (erről szól az egyik klipje is, mikor még akkoris üvölt az énekes hogy Fuck Police! mikor már gumibottal szedik le a rendőrök a teherautó platójáról), de a Burn, Berlin, Burn elég energiával rendelkezik ahhoz, hogy égve tartsa a gyűlölet és új rendszer megvalósításának tüzét egy darabig. Elég intenzív ahhoz, hogy fejfájást okozzon…de CSAKIS jó értelemben.

Bassza meg mindenki! {Fuck All! (3:08)}

Itt az ideje hogy az Atari Teenage Tiot átvegye az irányítást!
Pár ember rádnéz és azt kérdik:
Hol van a móka amit ígértél? ? ? ? ?

Baszd meg! Nem fogsz sírni értem! Megváltoztatni az ötleteim…
Nincsen szükségem a kibaszott hozzáállásodra!
Baszd meg! Baszd meg! (x3)
Az összes rendőrt vágd darabokra!
Baszd meg! Baszd meg! (x4)

Nem tudom, mit akarsz mondani nekem..
Nem lehet igaz!
Azt az érzést kelted bennem, mintha semmi sem lennék!
Hazudsz magadnak!

Rajta, TE ostoba disznó! Kotrodj a faszba!
Bassza meg mindenki! Bassza meg mindenki!(x5)
Megpróbáltál bármit is mondani? De hogyan?
Nem menekülhetsz! Nem tudsz!
A kontroll vesztésben nem kéne törvényszerűnek lennie az állandó veszélynek!
Nincs választásod, vagy szolga akarsz maradni?
Lemondasz, mi? Lemondasz, mi?

Szétverjük a szórakóztatóipart!
Gyerünk, pusztítsuk el a jövőt! Innen! Most!
Mi vagyunk a lázadók! Mi vagyunk a lázadók!
Csak mikor a régi megbukott, akkor van esélye megszületni az újnak!
Bassza meg mindenki! Basszák meg ezt az államot!
Bassza meg mindenki! Bassza meg mindenki! (x5)
Most TE jössz – Mást kéne csinálnunk! – Jobb dolgunk is van!
Már nem léphetsz vissza… Már nem léphetsz vissza…
Bassza meg mindenki! Bassza meg mindenki! (x4)
Már nem léphetsz vissza… ( Már nincs visszaút?)