At The Soundawn – Shifting

A két évvel ezelőtt megjelent debütáló lemezén az olasz At The Soundawn lefektette azokat az alapokat, amelyeket idén, második albumán nemcsak továbbvisz, de minden bizonnyal túl is szárnyal. Az még csak puszta tény, hogy sokkal bátrabban, rutinosabban kísérleteznek mindenféle zenei megoldással, különböző műfajok beemelésével, egybemosásával, az viszont már az eredményes dalírás egyértelmű bizonyítéka, hogy az így született felvételek egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobb post-metal(-közeli) megjelenését eredményezték; és azt persze mondanom sem kell, hogy előbbi nem feltétlen vonzza magával az utóbbit.

Mivel már a Red Square is egyfajta szintézisét adta a bandát inspiráló elődök hatásainak, kitűnő volt arra, hogy kialakítson egy olyan rajongói bázist, amelynek igényeit éppenséggel ez a zenei orientáltság elégíti ki a legjobban – amolyan személyre szabott célközönséget. Így első lépésként az At The Soundawn neve is bekerülhetett egy olyan szcénába, amely a vele hasonszőrű (vagy nagyon közeli) gondolkodásmódot hivatott képviselni. Ami a Shiftinget illeti: úgy látom, hogy az eltelt két év már arra is elég volt a srácoknak, hogy egyben ki is lépjenek abból a körből, amelyből indultak: a második lemezes At The Soundawn nem fél jazz-betétekkel, trombitával mint a lemez egészét valamelyest meghatározó hangszerrel, végtelen műfaji kalandozással kísérletezni a már jól ismert hangzásvilág mellett.

Ami viszont továbbra is maradt: a zenekar még mindig hihetetlen hangulatteremtő témákat ír, olyan atmoszférát alkotva az egyes dalokkal, amelyből kilépni tényleg csak a lemez végighallgatása után lehet – ha egyszer bekebelezett, nincs, ami kizökkentsen. Az azonban külön érdekesség, hogy ugyanezt a hatást a Shifting máshogy, a már említett eszközökkel, újításokkal éri el. Így lesz még színesebb, változatosabb az összkép.

A Shifting struktúrája némi hasonlóságot mutat az első lemezével, és itt nem csak arra gondolok, hogy mind a debütáló, mind a második megjelenés hét-hét felvételt tartalmaz (az ilyen megegyezés általában csak merő véletlen szokott lenni, tehát nem is indulhatunk ki ilyen tényekből), hanem sokkalta inkább arra, ahogyan az egyes témák a dalokon belül, illetve a dalok között váltják egymást: a lassabb, dallamosabb részek, a pörgős, daráló pillanatok erős koncepcióról, a megfontoltság, szándékoltság jelenlétéről tanúskodnak mindkét kiadvány esetén. Az idei album átlagos dalhossza magasabbra szökött, ami viszont elsősorban a hosszabban kibontott témáknak köszönhető, és ezzel megint vissza is utalhatok a már említett újításokra. A legmeglepőbb, és talán kezdésként a legjobb fordulat, hogy a Shiftinget indító Mudra: In Acceptance And Regret első fele még azt a hatást kelti, mintha pontosan ott folytatnák a dolgokat a srácok, ahol két évvel korábban abbahagyták (azaz, a számközépig hallható témák egy az egyben ráfértek volna a Red Square-re), de a harmadik perc hirtelen váltása után egy lassú, és merőben új rész következik, amely egyben azt is előrevetíti, hogy az üvöltések mellett legalább annyira dominánsakká váltak a tiszta énektémák az album egészét tekintve (és Luca De Stefano hangja tényleg zseniális; azt azonban ne feledjünk, hogy az előző albumot még nem ő, hanem Mirco Migliori vokáljaival vette fel a csapat). Ezzel egy időben a trombita megjelenésével (ami szintén végigkíséri a dalokat) a jazz atmoszférája is a hangulatot fokozza, és olyan ízt, stílusosságot kölcsönöz az egyes részeknek, amivel tényleg egyedit és előremutatót teremtett az At The Soundawn.

Szerencsére a kreativitás ki is tart az egész lemez hosszán, és ahogy látom, azon túl is, hiszen annyi potenciál van ebben a zenében, és a zenészek ötleteiben, hogy minden remény szerint a folytatás is hasonló eredményekkel jár majd, de egyelőre ezen még felesleges töprengeni. Minden dal a helyén van, az összkép nagyon egységes, de mégis egészen különböző hangulatokat váltanak ki az egyes felvételek, sokszor egymásba is folynak a témák, néhol viszont erős váltásokkal távolodnak, de minden bizonnyal a kiforrottság, az összetartó erők jegyei mutatkoznak a leginkább. A legtöbb dal jól megjegyezhető dallamával, fülbemászó tételeivel egyben biztosítja a könnyű megbarátkozást (jellemzően ilyen például a Black Waves), de ennél is többször jutnak el olyan mélységekig, ami azért igazolja az album valódi értékét; az olyan epikus tételek, mint például a Caofedian, meg egyenesen torokszorítóak, minden túlzás nélkül.

Kétség nem férhet hozzá, hogy az At The Soundawn sokkal erősebb lemezt jelentetett meg idén, mint a post-metal szcéna néhány nagy neve (minden rosszindulat nélkül mondom, hogy a végnapjait élő Isis utolsó munkáját például játszi könnyedséggel szárnyalja túl a Shifting). Ennyi jó felvétel között nincs is csúcspont, nem is lehet. Vagy mégis? Akkor a lemez elejétől a végéig az.

9,5/10