At The Soundawn – Red Square: We Come In Waves

Az Ephel Duath-t leszámítva nem tudnék így hirtelenjében más, az utóbbi években általam gyakran hallgatott zenekart kiemelni az olasz színtérről, ám az At The Soundawn elég konokul törtet azon cél felé, hogy ez a tarthatatlan állapot némileg megváltozzon. 2000-ben alakult a modenai brigád, és az első nagylemezüket kísérő információs lap szerint a Shai Hulud, az Isis, a Mogwai, az Opeth, a Tool és a Radiohead – nehezen elképzelhető – keverékeként leírható, unikumszámba menő muzsikát kínálnak, valamint hazájuk legújabb titkos fegyverét tisztelhetjük képükben. Noha e kijelentés nem mentes az erős pátosztól, s szerény véleményem szerint a kiadó promóciós munkatársa is elszállt a kategorizálás feladatának súlya alatt (a megjelölt impozáns nevek közül néhány csak valamiféle általam felfoghatatlan, misztikus párhuzam kapcsán szerepelhet a felsorolásban), ám ettől függetlenül könnyen rá lehet kattanni a meglehetősen szimpla borítóba rejtett korong által kínált muzsikára.

Nem tudom a bemutatkozó lemezre mennyi ideig íródtak a dalok, azonban hallhatóan kiérlelt produkcióval állunk szemben. Már a – lágyabb gitártéma vs. enyhén visszhangosított mély üvöltés kombóval – nyitó Slight Variations hű keresztmetszetét adja az elkövetkezendő alig fél órának, melyet úgy tudnék leginkább megközelíteni, minta egy Misery Signals-, vagy Burst-féle modern brutalizátor jammelne a Cult Of Lunával, vagy bármely hasonló stílusú fogattal. Ugyanúgy megtalálhatók az At The Soundawn sűrű hangzásvilágában a post metal bandákra jellemző hangulatos elszállások és a vastag zúzások közé iktatott lágy leállások, mint a Misery Signals nevével párhuzamba állítható szenvedély és agresszió, vagy a Burst-féle elborultság; noha könnyebben befogadhatók mindegyik eddig említett bandánál. A post-metal csapatokkal összevetve az olasz ifjoncok sokkal rövidebb, tömörebb és lényegretörőbb dalokat írtak; és abban a közegben hiába is keresnénk ezt a fajta szenvedélyt, mely a Red Square: We Come In Waves hét nótájának sajátja, valamint Mirco Migliori torokszaggató és passióval telített üvöltése is inkább Karl Schubach-t idézi, semmint Klas Rydberg befordult, depresszív torokkínzását. A nyitó track a felsorolt jellegzetességek mellett még fúvós hangszerek és tiszta énekdallamok színesítő jellegű felvonultatásával is büszkélkedhet Enrico Calvano dobos izgalmas felpörgetései mellett, így már a nyitány is méltón válthat ki elismerő bólogatást az affinitív hallgatóságból. A színvonal azonban jottányit sem csökken a tempósabban induló Submergeddel sem; az elmerengő, lassú atmoszférikus témázások közé illesztett legmasszívabb zúzásokban is ott vannak elrejtve az éteri gitárdallamok, melyek felkavaró hatással égetik be a memóriádba a dal minden egyes harmóniáját. A One Day Before szellős pengetéseit katartikus kitörések és nyugtalanítóan süvöltő hangok szaggatják darabokra, a zárásában pedig egy szépen kifejlődő és terebélyesedő dallamos énektéma pihentet el. A Phone Will egy éteri leállásban a legemlékezetesebb vokáltémákat vonultatja fel (Mirco tiszta hangja aranyat ér), a zenébe szervesen illeszkedő rézfúvósok ismételt felbukkanása mellett; a Sundown In Rome c. rövidke átkötő arányai pedig a hangulatos, akusztikus témák dominanciája felé tolódnak el, némi elektronikus fűszerrel nyakon öntve, ekképp készítve elő a terepet a folytatásnak.
A Rain Falls alapjai masszívak, mint maga a Kolosszeum, a modern szaggatásokkal tűzdelt (mindenféle nyomasztó légkörtől mentes) darab csonttörő gitárjai a legdúvadabb zúzásban is telítettek emelkedett hangvételű harmóniákkal, s bár itt felbukkan egy-két, a Salvation c. Cult Of Luna lemezen már hallott téma, attól még pillanatonként új arcát mutató izgalmas szerzemény ez is, mely fenntartja az album egyenletesen magas nívóját is. A bevezetőben említett Tool hatását én csak a Frames Of You némely vontatott témája kapcsán érzem helytállónak, ahol Alessio Beliotto basszer jut nagyobb terephez – Maynardék mélysége és hipnotikus monotonitása nélkül. A dal úgy építkezik az eddig felvonultatott építőelemekből, hogy az önismétlés baljós érzete még csak egy pillanatra sem bukkan fel, így az izgalom egy másodpercre sem hagy alább, sőt, az utolsó taktusok lejárta után még kevésnek is találom a játékidőt, ami nem túl gyakran fordul elő napjainkban

Sok pozitív tényezőt vonultat fel ez a hét dal, azt azonban mindenképp ki kell hangsúlyoznom, hogy minden egyes párhuzam gyanánt felsorolt bandánál „populárisabb” muzsikában utazik a talján ötösfogat. Hogy ez mennyire szegi kedvét az érdeklődőknek, azt nem tudom, ám a kétségtelen hatásokból meglehetősen izgalmas egyveleget kevertek ki a fiatalok, így – bár mélység tekintetében nem vizsgázik jelesre – mégsem illeszthető be a rengeteg tucatbanda közé az At The Soundawn, és ez már önmagában is mindenképp értékelendő, a valódi Dalok mellett.

9 / 10

We come in myspace