Aside From A Day – Divine Proportion

A besançoni Aside From A Day 2000-ben alakult, szerepeltek két válogatáson, és megjelent két kislemezük is, viszonylag sokat várakoztak és szenvedtek, mire 2005-ben végre kijött az első önálló nagylemezük, az, amiről most olvasol, holott már alakulásuk évében rákerült két daluk a Besak Dogz válogatásra. Olyan bandákkal koncerteztek együtt, mint a Cult of Luna, D.R.I., Born From Pain, Caliban, Catharsis és még rengeteg ismert és kevésbé ismert kisebb nagyobb csapattal… zenéjük amúgy egy viszonylag puritán művészi massza, szép dallamokkal, bontással, emelkedéssel, zuhanással, süllyedő örvénnyel, zajjal, kaparással, érzésekkel az érzelmekre és érzelmekkel az érzésekre, amelyek négy francia fiatal és tehetséges srácban érlelődnek dallamokká, ritmusokká, jelentéssé és irgalommá. Nico — gitár, Julien — dobok, Dess — basszus és végül Fred — vokál és szöveg… műfajilag szép kis talány, mert az emo/screamo, noisecore, post-HC és káosz hardcorenak egyaránt definiálják, szóval én ebbe nem mennék bele, mindenki döntse el maga, egy picit mind igaz, és kétségtelen, hogy hardcore, rengeteg féle fertőzéssel, méllyé és értékessé téve a végeredményt, ezt a 36 keserű, belül zokogó percet.

A kezdő Phi tekereg, építkezik, burjánzik, akár egy inda, s várnád, mikor lép be végre az ének a fokozatosan kiteljesedő, emelkedő képbe, hogy végre teljessé legyen, de ez a dal instrumentális marad, azonban szépen vezeti fel, azt a kicsavart és emocionális masszát, mely rád vár a Divine Proportion hallgatása közben. Az Engine építkezni kezd, és újra előtörnek a kesernyés dallamok, melyet végre Fred rekedt mélabús ordítása is kiegészít. A hangzás jó, és minden hangszer a helyén van, a mélység is egyértelműen érezhető, szépen váltakozik a massza, gördül, hullámzik, de nem csöpög! A Crystal Tree kezdése és folytatása némileg már egyértelművé teszi, hogy miért is nevezik egyesek Converge és Botch hithű keverékének az Aside From A Day-t, fájdalmas dal, melyben szerepet kapnak a leállós tiszta részek is, suttogás és a sípoló gitár, súlyos pillangó szárnyként repdeső pergők és mély basszus, néhol káosszá eső dallamok, és vegyjellel itatott tamok. Nagyjából ugyanezek a jellemzők mondhatóak el az ezt követő Contradiction Of A New God című nótáról is, s bár nem annyira zaklatott, mint elődje, nekem mégis néhol beugrik egy kis post-Neurosis dallamvilág. A lemez egyik leghosszabb száma, mely rengeteg érzést kovácsol fel a hallgató lelkében, a végeredmény valamiféle súlyos új és önvívódás a hittel és a lélekkel. Majd megérint a Last Secret Before The Lapse Of Memory szép és megkeseredett akusztikus szomorúsága, rövid és instrumentális, melyet darabjaira tép a At Dinner With H. Ford káosza, fortyogó dühe és tékozlása. Az anyag másik legdurvább és ziláltabb bontása, néhol elhúzott groove-os a basszus, a dob csépelő és cinnel telt, a vokál fájdalmas, a gitár pedig egyszerre búgó, önfeláldozó és zajos, mégis megvan, azaz éle, ami egybefolyik a We Are Stalingrad című remek tétellel, itt hallunk először igazi riffeket, szépen építkező dallamokat, melyek nem vesznek bele a masszába, mint a szívnek dús tölteléke, az érzelem…

A Humano Mantica egy újabb kifacsart tékozlás, mely nagyon lassan indul meg, kellemesen merül bele az elmúlásba, a végére csépelő ritmus haddá fejlődve és felszáll, akár egy utasszállító. Majd a címadódal veti ránk éles karmait; súlyos és vérengző, fogós dallamai nagyon jól építkeznek, akár egy soha meg nem álló körforgás, 2:12 körül leáll, a basszus cammog, a dob kábán veri az alapot, és a szóló szépen dallamokba burkolózva végül visszahozza a masszát, mely maga alá temet mindent, elrejtve a szomorúságot és a vidámságot, a mosolyt és a könnycseppet, kikeveri isteni arányaival eltalálva keserű mérgező koktélunk, hogy eggyé válhassunk a létezéssel, mint hanggal… az egészet átissza egyfajta koszos patetikus melankólia, mikor az ajkunkhoz emeljük a poharat, s nagyot kortyolunk, már biztosra tudjuk, ez a szerelem a sírig tart!

Nagyon jól teljesítenek a francia srácok, olvastam olyan véleményt róluk, hogy ha a Converge Párizsban született volna meg, akkor valószínűleg ők lennének azok, én ezt túl fikciónálisnak tartom és a Converge-től súlyosan eltérő az, amit az Aside From A Day művel, de a mélység tagadhatatlan, ahogy a tudás is, és az önkifejező és sikeres koncepció. A CD igényes, kissé pop-art szerű digi-packben látott napvilágot, s boldog vagyok, hogy részesévé lettem ennek a csupán 1000 példányban megjelent anyagnak, s hogy kinek ajánlom? A bevezetőben szép műfaji kavalkádot sorolok fel, melyek mindegyike igaz a francia brigád produkciójára, sokaknak tetszett, de csak igazán kevesek fogják teljes meggyőződéssel magukba fogadni a Divine Proportion-t!

10/ 9,9 (massza, mely úgy halad, hogy magába fogad és elpusztít)

—

asidefromaday