2012. szeptember 26.
Tracklist:
Bár tavaly ünnepelte fennállásának tizedik évét az előző évtized egyik legnépszerűbb metalcore-bandája, valahogy mégsem okozott maradéktalan katarzist a hír, miszerint az As I Lay Dying gőzerővel dolgozik új nagylemezén. Ezt persze tompíthatta az is, hogy a zenekar minden korábbinál több metalturnén vehetett részt, sőt, az ünneplés alkalmából megjelentett zanzalemez is inkább oszlatta a rajongókat, semmint feltüzelte volna. Ettől függetlenül végre célba ért az anyag, sőt, valahol a banda is: ám hogy ez mennyire elég 2012 végén, arról két szerkesztőnknek, Jene Balázsnak és Deményfalvi Péternek is megvan a maga véleménye.
„Imáink meghallgatásra találtak” – sóhajthatott fel minden As I Lay Dying rajongó, miután több évnyi szenvedés után végre magáénak tudhatta Tim Lambesis bandájának legújabb lemezét, amely végre úgy szólal meg, ahogy az An Ocean Between Us óta szeretnénk. Pedig nem is telt el azóta olyan sok idő, mégis annyira távolinak érződik már az egész, hiszen a nyakunkba zúdították a keménykedős, modernebb felfogású thrash témáktól fuldokló The Powerless Rise-ot, no meg a rajongók szemének kiszúrására se elegendő Decast, amely után már végképp nem tudta senki sem eldönteni, hogy merre is fog tovább haladni a banda. A korai „tucatmetalcore” opció persze már rég kikerült a képből – mégha a legnagyobb sikerek és slágerek ahhoz a korszakhoz is köthetőek – így az, hogy végre megint dallamos riffeket hallhatunk a végeláthatatlan tekerés helyett, csak egy kósza reménysugárnak tűnt. Úgy néz ki azonban, hogy az „azt játsszuk amit szeretünk” marketing kevésbé jövedelmező, mint az „azt játsszuk, amit a rajongóink szeretnek”, így Tim Lambesis megélhetési forrása súlyos változásoknak nézett elébe, melynek eredménye újból egy vérbeli metálkorong lett. Az persze más kérdés, hogy ennek sajnos nem egyenes következménye, hogy az Awakened egy kiemelkedő album. Mert bőven lett volna itt még mit csinálni azon kívül, hogy a 2008-ban bevált receptet hígítva kiadnak 11 számot, melyek közül ugyanúgy csak egy-két darab számít kiugróan jónak, mint ahogy az előző lemezen is. A gitárok jól szólnak, a szólók sokszor kifejezetten hangulatosak, de sok hallgatás után sem ragadnak meg túlságosan. A Washed Away-féle egyperces átvezetőn kívül nem is történik semmi különleges, amely egy kicsit megakasztaná a lendületet, csak a már jól ismert stílusgyakorlat, a közepesen erős fajtából. Josh Gilbert, aki képes volt teljesen középszerű dalokat is kimenteni a gödörből, most leginkább csak pár hangos énekdallamokkal adja a tudtunkra, hogy ő azért még a banda tagja, csak elfelejtette hogyan is kell igazán fogós refréneket írni. Kifejezetten fájdalmas hallgatni azt a borzalmasan egyszerű énektémát, amit a jó előre beharangozott Cauterize-re sikerült ráerőltetniük, mely végül is remekül összefoglalja milyen is lett az új lemez: egy gyengébb kivitelű An Ocean Between Us, amely még így is jobb, mint a The Powerless Rise legtöbb pillanata, és a kissé gyengébbnek ható összkép ellenére is hallgattatja magát az album. Az, hogy képesek voltak visszatérni ahhoz a hangzáshoz, amely sikert és rajongókat hozott, mindenképp pozitívnak számít, ám az előzmények tudatában ebből jóval többet ki lehetett volna hozni, amely reméljük a következő kiadványon meg is valósul. 7/10 (JB)
A második korszakos As I Lay Dying harmadik állomásához érkezve továbbra is megingathatatlannak tűnik a thrash alapú riffek és svéd melódiák románca, ugyanakkor változatlanul nem lehet lerendezni őket ennyivel, és azt azért elöljáróban el lehet mondani, hogy az arányokon ismét sikerült variálni. A rájuk különösképp jellemző, intenzíven lüktető alapokra egyre tisztább metal hatások ülnek, a közbeékelt, vagy ténylegesen kiemelt szólókkal egyetemben, és ezek mind-mind olyan elemek, amelyeket a mai továbbmutálódott metalcore mezőny már tényleg csak nyomokban tartalmaz. Bár nem ez az Awakened legfőbb erénye, mégis érdemes megkérdezni magunktól, hogy mennyit kellene elvárni egy kurrens As I Lay Dying anyagtól? Nyilván választól függően fogjuk megtalálni számításainkat az Awakenedben, amely sok újdonságot nem tartalmaz, de legalább annyi ponton kapcsolódik az An Ocean Between Ushoz, mint ahányon a The Powerless Rise-hoz. Míg előbbitől a dalok habitusát és dallamorientáltságát, addig utóbbitól a metalhoz való viszonyulást sikerült átültetni, azonban a dalok felépítése többször hagyhat némi kívánnivalót maga után. 2007-ben szerintem kevesen gondolták volna, hogy egyszer Josh Gilbert lesz egy album gyenge pontja, mert az csak az egyik probléma, hogy refrénjei többször kellemesek, mint inkább igazán fogósak, de a másik, hogy alkalmanként feleslegesek is, nem hagyja építkezni a dalokat, minek következtében a csapat sematikusabbnak tűnhet, mint valaha. Mindezek ellenére gyengének semmiképp sem mondható a sorban hatodik lemez: a riffek szinte egytől-egyig óriásiak (csak a My Only Home főtémája miatt megérte kiadni az egész albumot), a dallamok és szólók biztosan ülnek, és ha a breakdown-használat nem is túl meglepő, ez mégsem tud igazán zavaró lenni, hiszen önmagukban a breakdownok még mindig első osztályúak, és ez bizony évről-évre egyre nagyobb dicséretnek számít. Továbbá vállveregetés jár Tim Lambesisnek, mert egyre érthetőbben üvölt, már nem csak köpködi, hanem valamelyest formálja is a szavakat, egyértelmű fejlődés körülbelül az előző lemezzel megkezdve.
Tehát azért mérsékelten lehet ünnepelni az Awakenedet, mert még mindig nagyon zenei amit csinálnak, csak az ő mércéjükhöz mérten már kevésbé ösztönös. Ezzel együtt nem igen kell tartani attól, hogy ez a zenekar bármikor is egy bizonyos szint alatt fog teljesíteni, ugyanis annál jobb zenészek alkotják, ráadásul a zenei eszköztáruk van annyira színes (már ha műfajon belül nézzük), hogy legközelebb se várjunk többet szimplán jó daloknál. 7/10 (DP)
