As Cities Burn – Son, I Loved You At Your Darkest

Tracklist:

01. Thus From My Lips, By Yours, My Sin Is Purged (3:04)
02. Love Jealous One, Love (3:04)
03. Incomplete Is A Leech (2:51)
04. Bloodsucker Pt. II (3:23)
05. Terrible! How Terrible For The Great City! (3:00)
06. The Widow (3:51)
07. Wake Dead Man, Wake (3:08)
08. Admission: Regret (3:05)
09. One: Twentyseven (3:49)
10. Of Want and Misery: The Nothing That Kills (6:40)

Hossz: 35:55

Kiadó: Solid State

Webcím: Ugrás a weboldalra

Azt szeretem a legjobban a Solid State kiadó munkásságában, hogy igazolt zenekarai, annak ellenére hogy a keresztény vallásban találtak önmagukra, ezt mégsem szájbarágósan hirdetik; hanem minden egyes zenekaruk jó gondolatokat közöl a hallgatóval, amelyből nem a vallási befolyásolás, hanem a puszta mentalitás, az emberi szellemiség szűrődik le.

A 2002-ben alakult Los Angelesben székelő As Cities Burn 2004-ben írta alá a szerződését a kiadóval, a nagylemez pedig tavaly nyáron kerülhetett a hallgatóság kezeibe. A frappáns borítóra külön ki kell térni; lesüt róla a szimbolista ábrázolásmód, a színhasználat és maga a kompozíció is átvitt értelemben új látásmódot ad az érdeklődőnek a koronggal kapcsolatban. Hogy mit? Ezen gondolkozz el Te.

Az albumot egy jóideig kerülgetni kényszerültem; az volt a legelső benyomásom, hogy itt egy újabb UnderOath és Fall Of Troy szintézis, hurrá. Egyszerűen csak annyi maradt meg belőle szürkeállományomban, hogy jók voltak a dallamok, a tempók alig mentek középtempó fölé, és hogy az utolsó tétel a legsúlyosabb a 10 dal közül.

Aztán valami oknál fogva mégis késztetést éreztem arra, hogy újra és újra barátkozzak a gondolattal, míg végül rájöttem a titok nyitjára; a zenének aurája van, amelyhez ha nincs hangulatod, majd megteremti magának. Ekkora áldomás mellett az ember mit tehet?! Csak hallgat és megpróbálja elkerülni a “lenyűgözve” feliratot a homlokán…

Nincs itt kérem szépen semmi probléma, 5 elszánt fiatalember igyekszik 36 percben (figyelem, most genrézés következik) a manapság méltán népszerű melodikus post-hardcore zenét elegyíteni a post rock utaztató érzésvilágával és elszállós, nyugtató pillanataival, végül de nem utolsó sorban egyéni ötletekkel; melyből objektíven be kell vallani, ha nincs is sok, ahhoz pont elég hogy jól érezzük magunkat. Ez a másik előny; a ettől nem kerekedik jóérzésű mosoly és igazi életerő az arcodra, akkor nem is érdemes tovább próbálkozni vele.

A Shai Hulud-szerű berobbanós témával nyitó Thus From My Lips, By Yours, My Sin Is Purged nem időzik feleslegesen; egyből villanatanak pár izgalmas témát, valamint egy emelkedett hangulatú, zseniális refrént. A Love Jealous One, Love-ban kikerekedik a post rock hatás, a dal gyönyörű instrumentális témával zárul le, de ezelőtt persze még megnyilvánulnak agresszívebb gitármelódiák is; merész húzás volt második dalnak betenni egy (hozzájuk mérten) progresszív tételt, de megérte!

Az albumról kedvenc pillanataim közé tartozik az Incomplete Is A Leech és a Bloodsucker Pt. II dalduó; melyek ellensúlyozzák egymást, hangulati és zenei megoldások terén egyaránt. Míg az Incomplete-ból többszöri hallgatás után kivehető egy felszín alatt burjánzó kiábrándulás és agresszió (mely természetesen érvényesül mind az ének; mind a gitárdallamok esetében), addig a Bloodsucker jelenti a megbékélést és a nyugalmat… zseniális, korukat meghazudtoló megoldásokat hallhatunk 7 unalommentes percben, amely után az embernek elakadna a szava! De nem hagynak levegővételni időt sem; a Terrible! How Terrible For The Great City! nem engedi pihenni az embert, újabb ötletes témázások és dallamos énektémákat hallhatunk.

A The Widow egy ipari zajoktól és andalító dallamoktól sem mentes, kimért tempókkal operáló tétel, melynek hangulata elég felkavaró hatást válthat ki az alanyból, aki éppen füleli a 3 perces, folyamatosan pergő érzelmi változásokat. Szó eláll.

A Wake Dead Man, Wake groovy témái és vészjóslóan sikongató gitártémái tökéletes levezetésként funkcionálnak, a hirtelen leállásból történő visszatérés pedig nagyon rendben van… Újfent súlyos pillanatokat élünk meg, a Hope Con’-nak sem válna szégyenére a tétel. Az Admission: Regret lágy pengetései visszahozzák a korábbi emelkedett hangulatot, persze így sem egy Teletabbi-himnuszról van szó, de kellően odateszi a tutit. A One: Twentyseven újra kísérletezős formát ölt, de az ismertetőjegyek megmaradnak; amiben persze dominanciát élvez az aura, amit a lemez az eddig eltelt közel fér órában megteremtett.

És mint korábban kiemeltem, az Of Want and Misery: The Nothing That Kills a legsúlyosabb tétel; 6 percnyi ténylegesen progresszív örömzene, a Cult Of Luna hatásoktól sem mentes pengetésektől kezdve egy zongorás ambient betéten át… Nem sorolom tovább, fedezd fel magad, a dal maga a nagybetűs katarzis! Ami nem mellesleg tökéletes lezárása egy kiemelkedő lemeznek,

A hangzásra egy vájtfülűnek sem lehet panasza, Matt Goldman (CASTING CROWNS, UNDEROATH…) nem ad ki szart a kezei közül. Mondjak hibát? Hmmm… Csak a szokásos, már-már sémaként ható vád; a sémázás. Hehe. Komolyra fordítva a szót, a zene annyiból egyéni, hogy szintézisükben a post hardcore barátkozik a Fall Of Troy (és még sorolhatnám az amerikai újhullámos bandákat) féle gitártémákkal, valamint az elszállásokkal (amit elég professzionális szinten tudnak alkalmazni). De így, 2006-ban, amcsi core bandákon túladagolt füleink lehet hogy nehezebben vesznek be új adatokat jelen körülmények között… Ezt mindenki döntse el saját maga.

A zenekar jövő év elején adja ki hattyúdalát, egy lemez erejéig még összeállnak… Én azért tamáskodva várom a pillanatot, amikor határozott véleményt nyilváníthatok ki egy újabb, unalommentes, igényes produkcióról… De remény mindig van. És masszív nyolc és fél pontom is.

10/8.5