As Cities Burn – Come Now, Sleep

A keresztény hardcore muzsikák fellegvárának, a Solid State-nek egyik aranytojást tojó tyúkja, az As Cities Burn az elmúlt két év során nem kevés válságon ment át, figyelembevéve akár TJ énekes távozását – valamint az ehhez kötődő tagcseréket -, akár a feloszlás gondolatát; mindenesetre a srácok kiegyeztek abban, hogy még felveszik a 2005-ös, nagysikerű Son, I Loved You At Your Darkest folytatását, majd végleg álomba merülnek.

Gyanítom, ezt a hírt többen szkeptikusan könyvelték el magukban, ám meg kell hagyni, valahol jogosan, hiszen nem egyszer pusztított a (kemény)zene történelmében a „nem akarásnak nyögés a vége” cím alatt futó járvány. Azonban meg kell nyugtatnom a tamáskodókat: a Come Now, Sleep talán a zenekar fő műveként is tekinthető. Három elsőre feltűnő változást figyelhetünk meg az új hanganyaggal való ismerkedés legelején: az egyik a borító, mely az eddigieknél jóval súlyosabb tónusokat használ, s az Elizabeth Noble által készített pasztellkép egyben vészjóslóan is hat az itt hallható 10 szerzeményre, nem véletlenül; a lemezt nem kifejezetten az ilyenkor megszokott hattyúdal-attitűd járja át, hanem ahelyett egy könnyed melankolikus aura dominál, mely selyemfátyolként terül szét a Come Now, Sleep minden egyes hangszínén. Azonban ez a felület annyira érzékeny, hogy csak és kizárólag a hallgató szubjektivitásán múlik, hogy az új szerzeményeket melankolikusnak, vagy vígasztalónak érzékeli, mert a Los angelesi négyesnek sikerült megtalálnia azt az érzékeny határfelületet, melyhez már nem lehet objektíven közelíteni.

És ez megnyílvánul az érzelemgazdag megközelítésben is, melyből a második legfontosabb változás kerekedik ki, mégpedig a zenei közeg megváltoztatása. Az As Cities Burn már nem az a post-hardcore banda, akik előszeretettel kísérletezgetnek post rockos elszállásokkal, és kísérleti témákkal a műfaj határain belül, hanem egy pszichedelikus elszállásokat, és samplerekben gazdag kísérleteket előszeretettel felvillantó, jobbára indie-s hangzásvilágú rockbanda, akik azért helyenként nem tagadhatják meg a gyökereiket; de összességében zeneileg úgy sikerült egyszerűbb alapokra helyezni muzikalitásukat, hogy az mégis nehezebben emészthető, mint bármely korábbi kiadványuk. És azt hiszem, ilyennel nem találkozhatunk minden nap. A harmadik, éles váltás pedig a gitáros Cody hangszínének fejlődésében nyilvánul meg, mert az énekes/dalszerző mellől ilyen zenei közegben egyáltalán nem hiányzik TJ hangja, Cody gond nélkül viszi hátán a nótákat akár keserédes, akár emelkedett hangvételű, akár depresszív melódiáival és ordításaival.

S ahogy a MySpace-en megosztott nóták csak engedték következtetni a változás szelét, úgy a nyitó Contact kellőképp megerősíti ezt az érzést a hallgatóban; szokatlan indítás ez a nóta, s nem csak közel hétperces játékideje miatt, hanem a vastag pszichedeliával átszőtt témák, és már-már Pink Floydra, netán Coldplayre emlékeztető elszállásai miatt. Azért a refrénben megvillan egy-egy post-hardcore gitártekerés – felvezetés gyanánt Cody emelkedett hangvételű refréndallamainak -, melyek emlékeztetnek a zenekar múltjára, valamint a hamisítatlan, szelíd, álmodozó aura, mely mára az As Cities Burn stlíusjegyévé vált. Akik szörnyülködnének a nóta hallatán, azoknak az Empire jelenthet kapaszkodót, hiszen a pumpáló kettőnégy tempók, és a torzított ének mellett meghúzódó gitártémák, valamint a schlagerbe illő refrén biztos, hogy megdobogtatja a műfaj szerelmeseinek minden artériáját. S ha már post-hardcore vizekre eveztünk, a The Hoard egyből átveszi a stafétabotot, külön átvezetés nélkül; ez a dalkettős kicsit emlékeztet az előző album Incomplete Is A Leech és Bloodsucker II.-jére, mind a hangulati azonosság, mind az összefüggés szempontjából.

A This Is It, This Is It félig-meddig továbbviszi a korábban kibontakozóban lévő emelkedett hangvételt, azonban a refrén kaotikus feszültsége ellensúlyozza az energikus gitártémákat. A Clouds azonban véget vet az egyértelműen pozitív légkörnek; hátborzongató zajok, valamint fel-felerősödő cinjáték fogadják a hallgatót, melyek zaklatottságát csak fokozza az őrlődve kibontakozó dalszerkezet, valamint a háttérben megbúvó samplerek előkerülése, és ennek kontrasztja az angyali énekdallamokkal. A lemez egyik legsúlyosabb momentuma ez a szerzemény. A kettősségre épülő, biztonságérzettől mentes aurát a szintén samplergazdag, és szélsőséges hangulatokkal felvértezett New Sun folytatja; ebben a nótában érezni leginkább az összhangot a különböző hangulati elemek felbukkanásának precíz egyeztetését figyelve. És hogy az embernek végleg elálljon minden szava, és pont annyira érezze magát lehangoltnak, mint kellemesen, még kapunk az arcunkba egy újabb dózist a Tides képében. A szerzemény csúcspontját a keserédes refrén testesíti meg, azonban annak felvezetése, és kivitelezése újfent erős fejcsóválásra készteti a hallgatót. Talán ez adja az igazi nehézséget a Come Now, Sleep kapcsán; egy adott pillanatban annyi érzelem járja át az ember lelkivilágát, hogy igazán nem is tudja, milyen érzést vált ki belőle az adott nóta.

A felkorbácsolt kedélyeket a zajokban és dallamfoszlányokban gazdag Wrong Body csitítja le, a dal játékideje alatt a hallgató kellőképp felszusszanhat, háka a lágy indie-s pengetéseknek, és a könnyed témáknak. Azonban nem tart sokáig a lelki béke, az Our World Is Grey ha újra nem is eleveníti fel a korábban átélt lelki sokkot, kellően bemelegíti a hallójáratokat, és a tudat minden egyes porcikáját a lemez legsúlyosabb szerzeményéhez, a Timothyhoz, mely jóval több egy grandiózus lezárásnál. Ez a közel 13 perces szerzemény már nem egyensúlyozik olyan határozottan a hangulatok közötti törékeny kötélen, hanem fokozatosan átesik a másik oldalra, felszítva ezzel egy borús, és negatív energiákban dúsított, nyomasztó szerzeményt, azonban ennek a szépsége is abban a folyamatábrában nyilvánul meg, míg a nóta eljut egyik hangjegyről a másikra. Ez nem bukás; a remény utolsó sugarai a szerzemény végét bevilágítják. Ha a zenekar nem a szívügyed, és távol áll tőled amit csinálnak, ez a nóta akkor is garantáltan az emlékedbe vési az As Cities Burn nevét. Ahogy fokozatosan feltörnek a síró, disszonáns gitárok, eltorzulva az eredeti, pár akkordos témáktól, és ahogy Cody hangja folytonosan változik, mígnem torkaszakadtából ordít, mind-mind jól jellemzik a zenekar következetes dalszerzési módszerét, valamint példaértékű nótaíró vénáját. Azt hiszem, erre a tételre csak és kizárólag a csend szolgálhat gyógyírként.

Nem állítom, hogy mindenki szeretni fogja a Come Now, Sleepet; szerintem ez épp annyira emberfüggő, mint amennyire adott zenehallgató mentalitásán, vagy pillanatnyi lelkiállapotán múlik. Ki mit lát bele. És ki mit akar belelátni. Véleményem szerint azonban ez a kiadvány a zenekar legérettebb produktuma, minden megvalósítást tekintve; egyszerűen nem tudok hibát felhozni, ami miatt eltántorítanám az érdeklődőket a korong beszerzésétől. Nagy veszteség lesz a színtéren az As Cities Burn, és csak reménykedni tudunk abban, hogy az örökös alvás alatt valamikor felébrednek, és alvajárásuk alatt meglátogatják kis hazánk környékét, vagy még most a Dredg-dzsel közös turnén, ha átjönnének az Óceánon. Egyik szemem sír, a másik nevet. Gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül.

10/9,5.