As Blood Runs Black – Instinct

Tracklist:

1. Triumph
2. Legacy
3. Resist
4. Angel City Gamble
5. Reborn
6. Tribulations
7. Divided
8. King of Thieves
9. In Honor
10. Echoes of an Era
11. Instinct

Hossz: 33:18

Megjelenés: 2011. március 15.

Kiadó: Mediaskare Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nehéz dolga van az embernek, ha egy olyan zenekar albumáról kell írnia, ami elég nagy hatást gyakorolt későbbi zenei ízlésére. Gondolom azzal sem vagyok egyedül, hogy nagy elvárásokkal tekintettem az Allegiance folytatására. Akkor meg pláne megnehezedik a dolog, ha a magasra tett léc közelébe sem sikerül kerülni. A zenekar körüli megszámlálhatatlan mennyiségű tagcsere, illetve a már-már szappanoperák világát idéző bénázások meg már fel se zaklatják lelki békémet. Az eddigi cikkeimben szinte mindig kitértem arra, hogy miként maradhat fent valaki a deathcore állóvizén, de úgy látszik, hogy ezzel sajnos a nagy "legendák" nincsenek teljes mértékben tisztában. De úgy gondoltam, hogy egy olyan zenekar, aki az utóbbi 5-6 évet végig olyan bandákkal turnézta át, akiknek nem kis része ezt a fejlődő tendenciát mutatja, hatással lehetnek rájuk is, tévedtem.

Igazság szerint azzal se lenne baj, ha az As Blood Runs Black legénysége csak a szintet próbálná tartani, bár kicsit pofátlan húzásnak érezném így 2011-ben, de itt még arról sincs szó, mivel sikeresen múlják alul önmagukat. Úgy gondolom, ennek legégetőbb oka az említett felállásbeli változások. Örömteli hír, hogy Leche visszatért a bandához, de ezzel együtt megváltak a zenekar legtökösebb riffjeiért felelős Ernie Florestől is, akinek a nevéhez nagyjából a teljes Allegiance album gitárjátéka fűződik (bár hozzá kell tenni azt is, hogy még a debüt idejében is sok gitárost elfogyasztottak, szóval nem kizárólagosan Ernie munkája az Allegiance). Hivatalos információ sehol sem erősíti meg, de elméletileg az Instinct nagy része is még Ernie nevéhez fűződik, és ezt néhány fület gyönyörködtető téma képes is bizonyítani, de olyan érzése támad az embernek, mintha félbemaradtak volna a munkálatai. Sokszor ahelyett, hogy szépen terpeszkedne és kibontakozna egy-egy riffcsokor, inkább egy unalmas, ötlettelen breakdownba fullad. Ez enged arra következtetni, hogy a számok nem egységes munka eredményei, hanem sokkal inkább egy ténylegesen tehetséges gitáros és két “kontár” munkája. Meg kell említeni Leche-t is, aki ugye, mint überdobos vonult be a köztudatba, és mindenki örvendezett, mikor visszatéréséről olvashattunk, de itt közel sem hozza azokat az állejtős témákat, amit várna tőle az ember. Ezek a tényezők együtt okozzák a rossz szájízt, és  tűnhet úgy, mintha a zenekar leragadt volna 5-6 évvel ezelőtt, és ezen nem is nagyon akarnának változtatni. Pedig az ilyen szintű teljesítmény nem lesz elég 2011-ben, ahol már lassan mindenki szájhúzva hallgat meg egy deathcore albumot, ha az nem tud semmivel sem túlmutatni a stílus bugyuta korlátain.

Már maga az Instinctet nyitó Triumph sem tudja megismételni azt a velőtrázó epikusságot, amit az Intro és az In Dying Days kettőse ad az Allegiance-en. És gondolom sokaknak a megdörrenésbeli különbség is feltűnik, az Instinct egy letisztult, steril, ezzel együtt unalmas hangzású album lett. A nyitást követő Legacy, Resist, Angel City Gamble illetve Reborn csak tovább erősítik a kettősség érzetét a számok felépítésében, aztán következik egy számomra teljesen értelmetlen közel két perces zongorás, hegedűs átvezető Tribulations címmel, ami igazából nem zavar bele az album összképébe, de közel sem bír olyan jelentéssel, mint anno a Pouring Reign. Az albumból pedig még hátra van öt szám, amik nagyjából szinten tartják a közepes teljesítményt az album végéig. Sajnos kiemelni sem nagyon tudok számokat, mert ha fognánk az album felét képző témákat, és megbikáznánk emberesebb breakdownokkal, meg még néhány tényleg fejbevágós témával akkor tényleg azt mondanám, hogy na igen, így kell visszatérni. Úgy fest, mintha összecsaptam volna a számok jellemzését, de igazából az albumot érzem összecsapottnak, azért nem is tudom hosszabban jellemezni. Tényleg úgy tűnik a dolog, mintha azért adnák ki az Instinctet, mert már nekik is ég a bőr a képükön.

Örültem volna egy olyan visszatérésnek, amitől a szék mellé ülök, de sajnos nem jött össze a srácoknak. Nem tudom, hogy ők ezt mennyire gondolják így komolyan, meglátjuk mire jut 2011-ben az As Blood Runs Black, nálam ez kevés a jóhoz.

5/10.