Arsonists Get All the Girls – Portals

Tracklist:

1. Interdimensionary
2. The 42nd Ego
3. My Cup’s Half Empty
4. Skiff For The Suits
5. In The Empyreans
6. Saturnine
7. Violence In Fluid: Triceratops
8. Portals
9. I Lost My Loss Of Ruin
10. To Playact In Static
11. Tea Time Tibbons

Hossz: 52:59

Megjelenés: 2009. július 4.

Kiadó: Century Media

Webcím: Ugrás a weboldalra

Gondolom, mindenki tenyérbemászóan sokszor hallja a mondatot, miszerint “fiam, ideje lenne már megkomolyodni “. Úgy látszik, kaliforniai hőseink annyiszor megkapták ezt, hogy el is kapta őket ez a spiritusz, ugyanis az eredetileg viccbandaként alakult Arsonists Get All The Girls (ami szerintem egyébként jó név, még úgy is, hogy már kaptak levelet tűzoltóságtól, melyben a zenekar tagjainak kedves felmenőit emlegették profán kontextusban) elindult a komolyan vehetőség útján. Érthető is a személetváltás a zenekart ért tragédiák sokasága után, ugyanis 2007-ben a basszusgitáros Patrick Mason mindössze 21 évesen elhunyt, majd rengeteg tagcsere után egyedül a gitáros Arthur Alvarez és a dobos Garin Rosen maradt az alapító tagok közül. A sors iróniája, hogy így viszont el tudták készíteni az eddigi legjobb lemezüket, a Portalst.

Valószínűleg, ha annak idején meghallgattattuk volna valakivel ezt a korongot, az nem tudta volna megmondani, hogy ő bizony Arsonists’-ot hallgat, teljesen más az összkép az eddigiekhez képest. Erre azonban szükség is volt, hiszen amíg a Hits From The Bow még üdvrivalgást okozott az efféle zenék kedvelőinek körében, addig a Game Of Life-ot a legtöbbünk már csak egy „ehh…” minősítéssel jellemezte. A Portals viszont élvezetes hallgatni való, bár azért megjegyzendő, hogy korántsem tökéletes. A számok mindegyike tartalmaz izgalmas pillanatokat, viszont nem mindegyik érik össze komplett dallá, és őket leginkább csak azokért a kiemelkedő részekért hallgatjuk szívesen. Tudom, ez rengeteg zenekarnál van így, de bennük megvan a tehetség, hogy ezt kiküszöböljék. A másik probléma véleményem szerint, hogy az album felépítése nem a legjobb, ugyanis középen a grandiózus címadó (ami egyébként egy remek tétel), nagyon megtöri az összképet, gyakran azon vettem észre magam, hogy nem akarom tovább hallgatni az albumot a nótát követően, holott az utána következő tétel (I Lost My Loss of Ruin) a maga kis jazzes pillanataival az egyik legjobb a lemezről. Azért vannak nagyon jól eltalált dolgok is, pl. a klipes 42nd Ego záró részének cyberpunk érzete már az album elején megadja az alaphangulatot, (megmentve a helyzetet, amit a kezdeti indokolatlan “ufo szörcsögés” okozott) az In The Empyreans (amely Pat halálról szól) melankolikus gitártémái gyönyörűek, a Saturnine táncolhatóságba torkoló felépítése, vagy a Playact In Static sejtelmes szinti szőnyegei, majd a váltás “bár zenébe” mind olyan pillanatok, amelyek miatt érdemes pörgetni az anyagot.

Sokan sírják vissza a Hits From The Bow-os időket, de nekem tetszik az az új irányzat. Egy kicsit még jobban ráfekszenek, hogy ne csak részeltekre emlékezzünk, hanem a teljes dalokra, és jó lesz ez nagyon – már nem is kell sokat várni, hogy kiderüljön, ugyanis a cikk apropója, hogy egy hónap múlva jön a következő megmérettetés, Motherland címmel, amelyről a már kiszivárogtatott Avdotya felettébb bizakodásra ad okot. Az album igazából 7.5-öt érdemelne, de figyelembe véve azt, hogy mekkora a fejlődés a Game of Life-hoz képest, valamint azt, hogy érettebbek is lettek, legyen inkább 8. Májusban találkozunk!

8/10