Arsonists Get All The Girls – Listen To The Color

Az hamar kiderül, hogy az előző két lemezen vett irányt maguk mögött hagyták. Helyettük van megint agyhalál meg grind, általában rövid számhosszak, és pont annyi kísérletezgetés, amennyi kell. Bár kétségkívül jó énekes volt Jared, a korongot hallgatva rá kell ébredni, hogy AGATG világához jobban illik Remi hisztérikus rikácsolása, valamint nagyobb tér van engedve Sean Richmondnak is, így ismét gyakoriak a kettős vokál megoldások, amiben a rengeteg vendég is közrejátszik, és nagyon meg tudják dobni a dalokat — lásd pl a Watchers végét. Az utóbb említett úriember a billentyűin is csak akkor hozza fura hangjait, ha annak tényleg van értelme, és ez nagy csúcspillanatokat tud okozni, pl a Glorified killers-nél, ahogy belép a közepén, vagy akár említhetnénk a Play The Sheep rajzfilmzene érzetű dallamát, de van ám szinti breakdown is (My Newest Vision). Breakdownokból egyébként lehetne kevesebb, mert bár nem hatnak olyan feleslegesen, mint egyes zenekaroknál, azért még az a kevés is több, mint amennyi kéne. Ha már a negatívumoknál járunk, meg kell említeni, hogy bár hiába a rövid játékidő, töménysége azért így is érezhető, elfárad a lemez, mire a végére érünk. Ezt azért valamennyire enyhítik a különböző jazzes átvezetők, vagy a nagyon jól a vége fele elhelyezett „feelgood” Ride the Wave, de ennek ellenére még így is túl sok. Tagcserék ide-oda, remek albumot rakott össze az Arsonists Get All The Girls, amivel bizonyítják, hogy igazából mindegy hogy komolyan veszik-e magukat, mindenképp szórakoztató, amit csinálnak. Bár nem egy Rolo Tomassi –ők azért egy magasabb szint–, a zenekar bizonyítja, hogy még mindig azon bandák közé tartoznak, akik mutatják, hogy kellő kreativitással lehet a műfajba elektronikát keverni jól is. Hiszen manapság hatalmas telítettség van az ilyenből, csak az az egészben a legnagyobb gond, hogy majdnem minden ilyen próbálkozás kegyetlen szar. De ők pont az ellenkezője. 8/10