2006. március 19.
Tracklist:
01. The View From The Afternoon (3:38)
02. I Bet You Look Good On The Dancefloor (2:53)
03. Fake Tales Of San Francisco (2:57)
04. Dancing Shoes (2:21)
05. You Probably Couldn’t See For The Lights But You Were Looking Straight At Me (2:10)
06. Still Take You Home (2:53)
07. Riot Van (2:14)
08. Red Light Indicates Doors Are Secured (2:23)
09. Mardy Bum (2:55)
10. Perhaps Vampires Is A Bit Strong But... (4:28)
11. When The Sun Goes Down (3:20)
12. From The Ritz To The Rubble (3:13)
13. A Certain Romance (5:31)
Az Arctic Monkeys azon kevés zenekarok egyike, akiknek már az első, normálisan terjesztett maxija előtt is sikerült lavinát elindítania. A tizenkilenc éves átlagéletkorú zenekar körül mindenféle támogatás nélkül óriási rajongótábor alakult ki, és a kiadók egyszer csak azt vették észre hogy teltházban skandálja mindenki a brit hülyegyerekek igazi kisbetűs életről szóló szövegeit. Hát igen, ott ezt így is lehet – habár a beatricse évtizedekkel ezelőtt nálunk is ilyen státuszban volt, de ebben nagy szerepe volt Feró igazi lázadó baboskendőjének, ami kifejezte mély gondolatait.
Szóval a srácok demogyűjteménye, a Beneath the Boardwalk nagyon gyorsan terjedt a neten – én pl. meg voltam győződve róla hogy ez egy normális nagylemez, mert a hangzás jó volt, a számok pedig hibátlanok. Na de nem is, mivel nemrég jött ki első lemezük a kinyilatkoztatásértékű Whatever People Say I am, That’s What I’m Not címmel. Most nem kezdem el ecsetelni hogy mennyire kurvajó zene is ez, legyen elég annyi hogy az AM jó időben (az new wave/indie/lófasz hullám tetején), jó helyen (a briteknek van ízlésük, nem úgy mint a tirpák többieknek) jelent meg egy olyan színvonalú lemezzel, amilyenért a legtöbb zenekar egész fennállása alatt küzd. Fiatalok zenélnek fiataloknak, a fájdalmas, de kellő szakításról, a seggfej kidobókról a klubokban, de pl a lemez zárószámában már igazi konkrétum sincs, csak a balfasz fiatalok mindennapi, jelentéktelen ügyeit énekli meg – úgy hogy ezt nem lehet nem szeretni. Elég megnézni az I Bet You Look Good on the Dancefloor c. első sikerdaluk klipjét: simán a srácokat mutatja zenélés közben, akár én is gitározhatnék benne annyira pofonegyszerű az egész (még az sem biztos hogy problémát jelentene hogy nem tudok gitározni). Alex Turner énekes/gitáros énekhangja nélkül mondjuk nem biztos hogy ennyire magávalragadó lenne a lemez, de ez az arc minden egyes sort úgy énekel el, hogy azok megmaradjanak az emberben, és pár hallgatás után lehessen dúdolni/énekelni a dallamait, ugyanakkor benne van a játékosság, és a spontán hangulat, a humor a stílusában. Persze hasonlítási alap van itten, pl a hangja néha olyan mint egy kevésbé szétlőtt Pete Doherty, de a zenéről is beugrik a(z amúgy szintén zseniális) Libertines – sőt, néha a Strokes is.
Végszó: igazi gitárpop, ahogy ezt 2006-ban kell, utazáshoz, otthoni punnyadáshoz, bulihoz, bármihez jó, mert hangulatot teremt. És a siker nem is maradhat el, kritikám tárgya már megszerezte a leggyorsabban fogyó lemez rekordját, de a legjobban fogyó debütlemezhez is igencsak közel járnak (ezt a rekordot amúgy az Oasis birtokolja). Őszintén szólva féltem az Arctic Monkeys-t. Az ilyen gyors, és elképesztő mértékű siker alatt könnyen összeroppanhatnak, és gyorsan el is tűnhetnek. Ha így lesz, akkor is kaptunk egy lemezt, amit a banda eltűnése után gáz lesz hallgatni, és mindenki csak titokban fogja szeretni, de én azért remélem hogy megmaradnak. Legalább nekem.
