Arc nélkül a világuralomig – Gaerea: Mirage

A portugál Gaerea mintha szigorúan követne egy szabályt lemezmegjelenések terén: 2018 óta minden második évben kiadtak egy albumot, a most megjelent Mirage így a harmadik a sorban. A zenekar stílusa leginkább a black metalhoz áll közel, de korántsem a régi vonalat követik, inkább az újítók közé tartoznak: bár a modern hangzás és dalírás mellett a stílus legjellemzőbb elemeit is bőségesen alkalmazzák, mégis érezhető, hogy kitörnének a műfaj állította keretek közül, és szabadon járnák útjukat, úgy, ahogy kedvük tartja. Ez már a 2020-as Limbo albumon is tapasztalható volt, a Mirage előzetes dalaiból pedig egyértelműen következtethettünk arra, hogy e szándékuk nem változott. Egy korábbi interjúban hangot adtak annak, hogy céljuk nem más, mint meghódítani a világot, ami éppen egy black metal zenekartól elég döbbenetesen hangzik. De vajon jó úton járnak-e a világuralom felé?

A Mirage megjelenése előtt mindenhol csak jót lehetett hallani a lemezről és magáról a zenekarról is, elég nagy hype-ot kaptak, igazából csak a legfeketébb metal legelitebb rajongói kardoskodtak amellett, hogy a zenéjük túl kommersz, hogy kiemeli az underground mélységeiből és a mainstream fényes világába vezeti a stílust, és akárhogy is nézzük, ebben van igazság. A portugálok black metalja könnyen befogadható, egyszerűen lehet azonosulni vele, nagyon jól szól és pofonegyszerű. Pontosan ebben rejlik az ereje, ezért tudják annyian szeretni.

A Memoir lassú, andalító pengetései után hatalmas lendületet vesz a szám és a lemez is, jóideig száguld ezzel a tempóval. Szép indítás és még szebb folytatás, mintha lassan egy gigászi katarzis felé tartanánk, ahogy jönnek egymás után a tételek. Hamar egyértelművé válik az is, hogy a zenekar a kalauz szerepét tölti be egy érzelmi hullámvasúton, ennek a feladatnak pedig tökéletesen eleget is tesz, elég csak a Deluge-ot felhozni példának, mint az egyik legérzelmesebb és legjobban megírt dalt, de szinte bármelyik képes hatni ránk érzelmileg. A kétségbeesett, reményvesztett és mélabús atmoszféra úgy ül a lemezen, mint valami sötét páncélba öltözött hatalmas király a nálánál is hatalmasabb trónján.

Kár, hogy az album közepe táján már kissé mintha rozsdásodna az a páncél és megrepedezne a sziklatrón. Felenged a sűrű és nehéz légkör, mivel egysíkúak a dalszerkezetek és nem tartogatnak sok újdonságot, leszámítva a rövid, dallamos és visszafogott epizódokat, amik például az Arson című dalban több szerepet is kapnak. A lemez nagy részét a konstans blastbeatek, sebes riffek, hol csak dühödt, hol dühödten fájdalmas ordítás, és persze a magas, melodikus gitártémák jellemzik, és persze ezek teszik izgalmassá is, de hiába számít közhelynek, itt mégis igaz:

a jóból is megárt a sok.

Jelen esetben úgy árt meg, hogy beleunsz. Az Ebb és a Mirage pedig az előzményekhez képest csak félgőzzel pörögnek, hiába a feszes tempó, kifáradtak, kifáradtunk, elkalandozik a figyelmünk.

Na de ezután jön az ébresztő pofon: a Mantle és a Laude úgy csap ismét a lecsóba, mintha az előbbi botlások meg sem történtek volna, utóbbi pedig egyenesen a lemez legjobbja, minden téren. A remekül megírt zárótételben csúcsosodik ki igazán a portugálok legújabb anyaga, ami ezzel egy igazán decens befejezést kap, és hajlamosak vagyunk minden kis hibát megbocsátani a végén.

A nagy hype ellenére a Mirage korántsem lett az év legjobb lemeze, de még csak a legjobb black metal-albumot sem hozták össze az arc nélkül portugálok. Ennek ellenére nem mondanám, hogy nagyobb a füstje, mint a lángja, mert teljesen világos, hogy a Gaerea kitűzött maga elé egy célt. Egy célt, ami talán túl nagy falat lesz nekik, mégis egyelőre vitathatatlanul, rendíthetetlenül haladnak felé, egyre több rajongót gyűjtve maguk köré. Az is igaz, hogy a zenekar eszköztára másoknak sem idegen, megoldásaikat több együttestől is hallhattuk már, ugyanakkor tény: közülük a Gaerea vitte a legtöbbre, akik idén a legjobb szerzeményeiket hozták el, ezzel bizonyítva fejlődőképességüket, amiért pedig csak dicséretet érdemelnek. 8/10