Aranyrögöt találni a Mariana-árok fenekén – Alexisonfire: Otherness

13 év hosszú idő. Az emberek felnőnek, megkomolyodnak, családot alapítanak, változik a szemléletük és néha meg is feledkeznek a jóról és a szépről. Pontosan ennyi idő telt el az Alexisonfire utolsó és mostani nagylemeze közt. Noha nem beszélhetünk Tool-féle teljes hibernációról, hiszen a kanadaiak a 2011-es feloszlást megelőzően is adtak ki dolgokat, illetve a rá négy évre való visszatérésük után is csöpögtettek ezt–azt, de azért szerintem mindannyian a szívünkre tehetjük a kezünket, amikor azt mondjuk, hogy az AoF ereje mindig is a nagylemezekben volt. Ennek ellenére a feltámadásuk után kényelmes tempóban megjelent három különálló szingli végképp elhessegette a kósza reményeket afelől, amit az év elején bejelentettek a srácok: hogy érkezik az ötödik lemez, az Otherness. A rajongókon egyszerre lett úrrá a féktelen öröm és ugyanakkor a szúrós szagú kétely. Egy ennyire egységesen magas kvalitást képviselő, generációkat formáló zenekar vajon ennyi idő elteltével is meg tudja őrizni azt a fajta szuverenitását, ami túlzás nélkül is a legnagyobbak közé emelte? Fog tudni olyan lemezt villantani, ami méltóképp vonul majd be az elődei miatt hivatkozási pontként aposztrofált diszkográfiába? Spoiler alert: megcsinálták. Méghozzá iszonyat jól.

Azt még elöljáróban megjegyezném, mielőtt kitérünk arra, hogy miért is lett egy tanítani való visszatérés az Otherness, hogy valószínűleg ez a lemez nem sikerült volna úgy, ahogy, ha a tagok nem foglalták el volna magukat az elmúlt egy évtizedben azzal, amihez a legjobban értenek (City and Colour, Gallows, Dooms Children, Black Lungs, Cunter stb.). Szóval nem csak az Alexisonfire körül forogtak a fiúk gondolatai, kellettek ezek a be-nem-rozsdásodást előidéző “szabadidős foglalkozások” ahhoz, hogy az új lemez kellően profin és magabiztosan szóljon, pláne, hogy itt-ott azért bele is csempésztek ezekből a projektekből aljas kis finomságokat. Az Otherness hangzásilag nagyjából a nagy sikerű Crisis és a kissé megosztó Old Crows/Young Cardinals (tehát a két utolsó album) közé tehető, de ez így nagyon sarkalatos skatulya lenne, mert ugyanúgy megtalálható benne a Watch Out! vakmerősége, mint egyes, a bandától eddig teljesen idegennek ható megoldások (nyugi, nem autotune).

Aztán berakod a lemezt, elindul a Committed to the Con a maga cammogó riffhömpölygésével és egy perc után érzed, hogy oké, itt vagyunk, hazaértünk. Magasztos ajtóberúgás, még akkor is, ha egy viszonylag lassú, mázsás, fuzz pedálon szteppelős darabról beszélünk. Ahogy pedig George, Dallas és Wade hangjai szimbiózisba lépnek egymással, az olyan érzést kelt, mintha az elmúlt 13 év (vagy 15) soha meg sem történt volna. A kiválóság-expressz tovább robog a már korábban megismert Sweet Dreams of Otherness/Sans Soleil pároson. Míg előbbi javában alámerül a stoner bugyraiba, utóbbi az atmoszférateremtésre koncentrál, felidézve a zenekar legszívszaggatóbb pillanatait. Átlagos lemezek ilyenkorra már kimutatják nagyjából a foguk fehérjét, illetve felvázolják az eszköztáruk minden aspektusát. Nem úgy az Otherness – a Conditional Love a maga kevesebb mint három percével a lemez legrövidebb tétele, ehhez mérten mint egy úthenger, úgy hajt át rajtunk a szőrös tökű punk/stoner egyvelegével. Mi jöhet még? Büdös nagy 70’s, 80’s doom worship a Blue Spade-ben? Nem fogadtam volna rá nagyobb tétben, de könnyfakasztóan jól működik.

Az album felénél vagyunk, és már ezzel az öt számmal (mondjuk egy EP-ként) olyan visszatérése lehetett volna a bandának, hogy a Dog’s Blood nyüszítve bújt volna be az óljába, a Death Letter meg minimum felvéste volna magát a Death Note-ba. De még távol vagyunk a végétől, innen áll vagy bukik minden. Azzal nem árulok zsákbamacskát, hogy eztán sem lesz 180 fokos fordulat és mélyrepülés, a Dark Night of the Soul hátborzongatóan jól zsonglőrködik a stílusokkal és a hangulattal, a vége előtti, John Carpentert idéző szintis rész pedig a pszichedelikus slasher horror fellegvára zenei köntösben. Kapunk még egy kis szintit a Survivor’s Guilt elején is, de csak annyit, hogy véletlenül se menjen át giccses revivalba (ez is), csak épp hogy a Tejúton lebegve találjuk magunkat tőle – egy meteorzáporban. A Reverse the Curse-t is már hallottuk korábban, talán ez a “legalexisonfire-ösebb” dal a lemezen. Ami pedig ezután jön, arra senki nem volt felkészülve. Első hallgatásnál vetettem egy fél pillantást a World Stops Turning hosszára: több mint nyolc perc. A kezdeti hátrahőkölést felváltotta a tudat, hogy egy ilyen lemez vége nem lehet túlnyújtott, önismétlődő vagy csak minimálisan is vontatott. Igazából minden előadó papírt és ceruzát ragadhat: így kell lezárni egy albumnyi utazást és nosztalgiázást. Nem tudom, hogy melyik a szebb, a tehetség bőkezű kiporciózása, a folyamatosan építkező katarzis, vagy az, hogy az utolsó hang elnémulásával, csak annyi fogalmazódik meg bennünk, hogy: “Köszönjük, Alexisonfire!”

Az 50 perces játékidő egy pillanat alatt elröppen és ez hatalmas szó manapság. Igazából újra és újra be akarnánk kebelezni az Otherness szenvedélyét és zsenialitását, mert az albumon egy bolhafanszőrszálnyi üresjárat sincs, ami meg mégis kissé leülősebb rész, az sem unalmas vagy töltelék, egész egyszerűen oda nem szorult annyi tálentum, mint a többi 98%-ba. Az Alexisonfire-ön egy cseppet sem fogott az idő, együtt öregedtünk velük (még ha van is köztünk egy jó tízes), és most együtt sikerült feleleveníteni a gondtalan(abb) időket. Annak ellenére, hogy sosem voltam elvakult rajongó, minden különösebb gondolkodás nélkül megadom neki a 10/10-et, mert ilyen egy hibátlan visszatérés. Aki ezután azzal jön, hogy “Hát ennél azért volt jobb lemez!” meg “Tíz/tíz?! Ja, persze, talán a Crisis, hülyegyerek!”, annak azt tudom tanácsolni, hogy ne a múltban éljen és ne próbálja meg foggal-körömmel visszahozni azt, elég, ha csak nem felejti el. Az pedig, hogy az Alexisonfire nem próbált meg negyvenévesen újra dühös tinédzser lenni, hanem csak beleintegrálta munkásságának legjobb pillanatait a felnőtt énjébe, az egyik legjobb dolog, ami idén a punkkal és a poszt-hardcore-ral történhetett.