2012. július 2.
Tracklist:
1. Pyramid Mirrors
2. Rosa Rugosa
3. Khamsin
4. Dead Golden West
5. Anywhere
6. Shaman Mantra
7. Infrared Moses
Nem kertelek: az Anywhere nevű szupergrupp bemutatkozó korongja meghatározott zenerajongó/gyűjtő rétegnek készült lemezek tipikus példánya, az említett halmazon kívül eső körnek pedig ez lehet maga a megtestestült (vagy inkább meghangosult) öncélúság. A self-titled korongot összehozó nevek ismeretében mindez egyszerre tűnik természetesnek és különösnek: Cedric Bixler-Zavala esetén nem lepődünk meg, a The Mars Volta esetén az „öncélú” jelző még a zenekarral egyébként szimpatizálóknak is gyakran eszébe juthat, Christian Eric Beaulieu és az ének egy részét biztosító Rachel Fannan pedig tovább súlyosbítja a bajt, hiszen a gyakran igen hosszú és nehezen befogadható dalokról „elhíresült” Triclops! és Sleepy Sun munkássága azért a zenehallgatók egy jelentős hányadának pocakját könnyedén megfeküdheti, hiába nevezhető mindkét zenekar a maga közegében minimum jónak. A mérleg másik serpenyőjében viszont mégiscsak ott csücsül Mike Watt, az egyetlen kérdés pedig, hogy jó lóra tett-e a jelenleg Iggy Poppal zenélő, kultikus basszusgitáros.
A várakozások elég pozitívak lehettek, hiszen Mike underground körökben leghíresebb zenekara, a Minutemen munkássága (de a fIREHOSE-é talán még jobb példa) azért alapvetően nem agyatlan témahalmozásból, hanem effektív és átélhető hangulatú dalokból áll, elég belefülelni például a leghíresebb, az igényességgel egyébként nehezen azonos mondatba foglalható Jackassből közismert Minutemen számba. Ennek ellenére, bár mítoszrombolásról egyáltalán nem beszélhetünk, mégis csalódás lehet a végeredmény Watt punk korszakának kedvelői számára, hiszen itt közel sem azt az extravagáns és szertelen zenét hallhatjuk, mint Minutemen korongokon. Az Anywhere az akusztikus folk és a progresszív ősrock szerelemgyereke, a számokban megtalálhatóak mindazon stílusjegyek, amelyekkel a részt vevő zenészek újabban vagy régebben kacérkodtak (éppenséggel pont a punkot leszámítva). Azok a dalok, melyekben Cedric énekel is, nem csak dobol (itt jegyezném meg, hogy le a kalappal előtte, roppant ízes dolgokat üt), erősen a The Mars Voltára hajaznak, a másik nagyon jellemző elem pedig az akusztikus-lebegős folk vonulat, melyet Fannan kisasszony visszhanggal éterivé varázsolt, és egyébként is igen kellemes hangja fejel meg, és amely a Sleepy Sunban is terítékre került.
A korong egyik legnagyobb hibáját a hatások túl konkrét megjelenésében látom. Azok a dalok, melyeknek Cedric a főszereplője, túlságosan hasonlítanak a ’Volta hangzására ahhoz, hogy ne váljanak önkéntelenül is összehasonlítgatás áldozatává, és bizony ebből a szempontból nemigen állják meg helyüket, jobb lemezeken talán még egy képzeletbeli C oldalra se kerülhettek volna fel. A másik, ennél talán sokkal nagyobb hiba, hogy a lemez egy félkész anyag benyomását kelti. A nyitó és a záró szám instrumentális maradt (ha szigorúan veszem, akkor a Shaman Mantra is, hiszen abban a számban az ének is inkább hangszerként funkcionál), pedig nem biztos, hogy annak szánták őket. A magyarázat az lehet, hogy Rachel Fannan csak kvázi közreműködő volt a lemezen, ami megmagyarázza a visszafogott szereplést, és valami miatt Cedric is a kelleténél kevesebb énektémával vághatott neki a felvételnek. Sajnos azonban az emberi hangtól megfosztott számok valami elképesztően üresek és vontatottak — ahogy a női énekes akusztikus dalok is azok lettek volna az esszenciát megadó vokál nélkül —, szinte csak a ritmusszekció teljesítménye figyelemreméltó (Mike gyakran penget csuda dolgokat). A lemez hangulatával nagy bajok nincsenek (bár a két énekes szerepeltetése eléggé kontrasztossá teszi a számokat, talán jobb döntés lett volna, ha minden dalban hagyják érvényesülni mindkét torkot), de összességében a zene nem képes túlmutatni a bejáratott műfaji elemeken, így méltán gyarapítja a nagyon ismeretlen rétegzenék körét.
5/10
