[a]nyai gondoskodás – Veil of Maya: [m]other

Bizonyára sokan emlékeznek még a 2010-es évek elejére és a Sumerian Records – mondjuk ki – fénykorára. Amikor szinte mindenki a kiadó bandáira nyáladzott, akik egyszerre voltak fiatalok, tehetségesek, és szinte kivétel nélkül dühös, valamint technikás zenét akartak tolni. Hiába, a főnök, Ash Avildsen – mielőtt még egészen érdektelen tehetségkutatókhoz adta a nevét – elég jó érzékkel tudott rátapintani a tutira. Persze ahogy telnek az évek, mindenkinek kicsit benő a feje lágya, öregszik, megkomolyodik. Ez a kiadó “friss” jövevényein is meglátszik, és lassacskán a fő csapásiránynak számító metalcore/deathcore vonalat felváltották a poposabb, alteresebb előadók Meg Myerstől kezdve a Bones UK-n át a Smashing Pumpkinsig. Hogy miért volt szükség erre a rögtönzött töriórára? Mert a kiadó egyik legkorábbi igazolása, a szinte nagy öregnek számító Veil of Maya legújabb, hetedik nagylemeze, a [m]other pont olyan hangzást képvisel, mintha a Sumerian korai, nyersebb, durvább és a kurrensebb, “elpoposodottabb” pólusait próbálná egyesíteni, és teszi ezt olyan szórakoztató módon, hogy az mindenképpen megér pár szép szót.

A Veil of Maya talán azért emelkedett ki mindig ebből a progos “djentcore” mezőnyből, mert korabeli kiadótársaikhoz, a Peripheryhez hasonlóan (eleinte) ők se nagyon vették komolyan magukat. Ezt értsd úgy, hogy hiába játszottak durva zenét, nem vetették meg a MySpace-érás core-zenekarokra jellemző furcsa dalcímeket, a bugyuta szövegeket, a popkulturális utalásokat, a számokban elrejtett gegeket, meg úgy bárminemű marhulást akár a koncerten, vagy a turnébuszban. A komolyabb hangvétel nagyjából az új énekes, Lukas Magyar (tudtommal semmi honi vonatkozása nincsen) 2014-es csatlakozásához köthető, de persze így sem kell konstans vigyázzállásra és minden rosszul eljátszott hang utáni körmösre gondolni. Pusztán kicsit megkomolyodott a mondanivaló, Lukas behozta a tiszta éneket is, és a kezdeti tech-deathcore sound is inkább egy nagyobb rétegek által befogadhatóbb progos, dallamos metalcore irányt vett. És tulajdonképpen erre a pontra datálható a VoM-fanok megosztása, ugyanis

• vannak, akik a The Common Man’s Collapse – [id] – Eclipse hármasra esküsznek (a debütöt direkt nem írtam, senki nem akkora hipszter, hogy azt hallgassa)
• és vannak, akik szerint a Matriarch és a False Idol a franyaságok.

Ezt a viszályt próbálja enyhíteni a [m]other, lényegében úgy, hogy megadja mindkét tábornak, amire vágyik, mint gondoskodó anya tulajdonképpen bármit az elkényeztetett, hisztis kölkének. A lemez dalai ebből a két halmazból állnak össze:

• az undorító, talpig hangolt, technikás, progos tekerésekből, amiktől még másnap is nullákat böfögsz
• meg az olyan popos, szintis, neontól csöpögő dallamokból, amikre legszívesebben négy napig ropnád az aftert.

Ez a fajta kettősség jellemezte egyébként a legutóbbi Periphery-lemezt is, ami annyira nem is meglepő, lévén a “muter” producere az a Taylor Larson volt, aki megannyi modern metal bandával dolgozott már együtt, többek közt a ‘pheryvel is, habár az említett friss eresztésen pont nem. Az anyag egyébként ezt a dualitást olyan szépen belesűrítette egy kompakt, tízszámos etapba, kicsivel több mint fél órában, hogy szinte egyik tételnél sem jön fel az a szemöldökráncoló érzés, hogy ez most egy felesleges töltelék lenne.

És hát van is, mi lekösse a figyelmünket: már a nyitó Tokyo Chainsaw akkora ordas breakdownnal indít, hogy hevesen matatsz a segged alatt a biztonsági öv csatjáért, mielőtt a következő ilyentől már tényleg kinyílnak a légzsákok. Totális Eclipse vibe. Ezt a fajta kíméletlen, disszonáns abálást hozza még a Godhead is, a másik oldalon meg az olyan trekkek, mint az Artificial Dose vagy a helyenként pofátlanul popos Red Fur (és az utána érkező Disco Kill Party) megmutatják, hogy a srácok nemcsak szeretnek kísérletezni, de elég jó érzékük is van hozzá. Külön kiemelném még a fülbemászó refréneket, és habár Lukas nem egy Spencer Sotelo, azért így is magabiztosan hozza a tisztákat, és – pályatársához hasonlóan – pont annyit, amennyit kell. Bár a lemez a végére kicsit leül,

az első 7-8 tétel simán a srácok egyik legszórakoztatóbb anyagává emeli a [m]othert.

A Veil of Maya közel két évtizedes pályafutása alatt volt már színtérkedvenc és el-elfelejtett, megkopott bálvány is, de összességében soha nem esett ki a cukrosdobozból, ennek pedig az lehet az oka, hogy az aktuális trendeket nem csak abszolválták, de magukra is szabták (nem úgy, mint pl. tettestársaik, a Born of Osiris), ezáltal pedig a kiadó egyik legmegbízhatóbb zenekarává léptek elő. Megérte-e a két album közötti eddigi legnagyobb kihagyással hat évet várni a [m]otherre? Abszolút! Az pedig, hogy úgy időzítették a megjelenést, hogy a lemez az ‘Államokban pont két nappal a helyi anyák napja előtt jöjjön ki, az egy baromi szimpatikus move, akár tudatos volt, akár véletlen, jár érte a taps és a 8/10.