Antimatter – Fear of a Unique Identity

Pedig valami ilyesmi történt Mick Moss-szal, az Antimatter nevű egyszemélyes produkció mögött álló aggyal, aki öt éven keresztül nem is adott ki semmit az Alternative Matter című, demókat és átdolgozott dalokat tartalmazó, jubileumi kiadványon kívül, valószínűleg azért is, mert ő is úgy érezte, már nem nagyon lehet újat mondani az irányzaton belül. Aztán lassacskán, de biztosan összegyülekeztek azok a bizonyos ötletek, és elkészült az átalakult legénységű Antimatter második albuma, kevés újszerű ötlettel, de remek hangulattal, és jó pár igazán fogós dallal. Moss egy elég sötét, téli álom mellé ideális albummal rukkolt elő, melynek szövegei egyén és társadalom viszonyát boncolgatják, és azt, milyen veszélyekkel jár, ha valaki magáévá teszi egy tévúton járó közösség normáit. A téma tehát meg is követeli azt a fajta zenei közeget, ami a  2005-ös Planetary Confinement óta a banda sajátja. Utóbbi egy vízválasztó album a zenekar életében, hiszen ekkor redukálódott egy személyre a tagság annak a Duncan Pattersonnak a kilépésével, aki az Alternative 4-ig az Anathemának is oszlopos tagja volt, de az eltérő zenei elképzelések miatt elhagyta a Cavanagh tesók bandáját. Egy darabig úgy tűnt, hogy a szintén anathemás Danny Cavanagh csatlakozni fog az Antimatter-höz, de végül aztán csak közreműködő lett a Leaving Eden című albumon (bár az ötletei azért rányomták fület gyönyörködtető bélyegüket a lemezre), így az új Antimatter lemez már teljes egészében Moss elképzeléseit tükrözi. A Fear of a Unique Identity címet viselő album lényegében az eddigiek kombinációja egy különösen erőteljes megszólalással, ami sokkal izgalmasabbá tette az összképet a korábbi, elég monoton, akusztikus vagy elektronikával fűszerezett anyagokhoz képest. A hangzás mellett szintén azonnal szembetűnő erénye a korongnak a változatosság: az egész két, a The Gathering, illetve az Anathema ezredforduló környéki korszakának szellemében fogant számmal indul (Paranova, Monochrome, utóbbiban még a vendégszereplő Vic Anselmo is besegít némi női vokállal, a hölgy amúgy a metalosok méltán tisztelt háziszentjétől, Phil Anselmótól kölcsönözte művésznevét), a klippes Uniformed and Black pedig az egész album legrockosabb dalaként a lendületet próbálja meghonosítani, sajnos csak kevés sikerrel. A lemez legerősebb része a Fear of a Unique Identity/Firewalking/Here Come the Men hármas, utóbbi énektémáit és szövegét Corey Taylor is megirigyelhetné, főleg a legutóbbi felemás Stone Sour kaland után. Ha már említettem az énektémákat: Moss hangszíne remek, illik a búvalbélelt zenéhez, és az esetek többségében a legújabb Anathemákra jellemző gigászi kórusok nélkül is képes eladni a dalokat, de a legjobb, bár kicsit The Gathering ízű témák ennek ellenére is Anselmo támogatásával születtek.

Eddig tartott a pozitívumok felsorolása, következzék a kevés, de azért hangsúlyos hiba: főleg az önmagában hatásosnak szánt, vastagon hangszerelt és helyenként elektronikával megszórt, csak éppen kicsit túlnyújtott részek unalomba fulladása miatt, főként a lemez elején és végén. Ezen kívül azt sem lehet elfelejteni Moss-nak, hogy továbbra is egy tizenöt évvel ezelőttről itt ragadt hangzást bújtatgat modern köntösbe, ami azért még nem elég patinás ahhoz, hogy revival lemeznek nevezzük a Fear of a Unique Identity-t, és ennek megfelelően elnézően tekintsünk rá. A sok villanygitár sem képes elfeledtetni, hogy itt bizony a műfaj ezredforduló környéki komor csillogásának megidézését halljuk, ami persze nem baj, de több remek dallal jobb szájízzel lehetne nosztalgiázni. 7,5/10