Another Dawn Comes – The Universe Within EP

A hatszámos kiadvány egy nagyívű kompozícióra húzta fel saját dalait, az ebből következő teatralitás pedig épp annyira előnyös a zenekarra nézve, amennyire vissza is üt, ám hogy a rébuszokat elkerülhessük, célszerű magukkal a dalokkal foglalkozni. Ugyanis ahogy a srácok a Kettőnégy-interjúban is megemlítették, hogy a The Black Dahlia Murderhez mély érzelmi szálak fűzik a bandát, úgy első hallásra néhányan joggal fogják azt gondolni, hogy a banda az ő árnyékukban kívánja megtalálni a helyét a hazai palettán, holott nem erről van szó. A zenekar gyökerei ugyanis ugyanoda mennek vissza, ahol a ’Dahlia is meglelte saját ihletének forrását, így a svéd death metal mellett a kilencvenes évek második hullámos black metalja az, ami igazán meghatározó az egyes szerzeményekben. Ez már önmagában sok lehetőséget biztosít a terpeszkedéshez és a monumentalitáshoz – hiszen az ereszkedő gitárszólók és a reszelő riffek elég hangsúlyosak a felvételen –, amit a gazdag hangszerelés csak tovább fokoz, de az egyes gitártémák a deathcore paneljeinek elvárásai mellett néhol joggal tendálnak a korai Abigail Williamshez, mégha a hangzás itt direktebb is.

A kiadvány első két dala egyébként az év eddig talán legjobb hazai lemezindítása, hiszen a When Mars Calls To Arms és a Moonlight Tragedy méltán igazolják, hogy a bandába fektetett bizalom megtérül. Az egyes gitártémák tökéletes kohézióban és lendületben váltják egymást, és ami a leginkább szembeötlő, hogy az énekes Hortobágyi Gábor sokkal bátrabban és hatásosabban használja a magasakat saját témáiban – változatos előadásmódja alapjaiban járul hozzá a The Universe Within szerethetőségének. Ettől függetlenül a legnagyobb hangsúly így is a gitárjátékra helyeződik, melynek izgalmát az is fokozza, hogy alkalmasint olyan heavy metalos felhangú dallamívek lelhetők fel a témákban, amelyek a kései Death világát elevenítik fel egy-egy elcsukló pillanat erejéig. Azonban az egységesség élményét a harmadikként érkező Mother Earth lombozza le, hiszen a féktelen partizásról szóló szerzemény a legutóbbi Attila-lemezre is felfért volna: hangvétele és zenei világa egyfelől elüt a megteremtett atmoszférától, másfelől dalként sem vonultat fel annyira karakteres és erős témákat, hogy érdemes lett volna feltenni a lemezre. A Pluto The Solitary epikus(nak szánt) nyitótémája visszaállítja a kibillentett egyensúlyt, azonban erre a dalra már inkább az jellemző, hogy jó témák vannak benne, mintsem dalként egyben működne: ezt feltehetően a sebességgel való játék számlájára írhatjuk, mert a metalcore-ba váltó középtempók izgalomfaktora is alacsonyabb tud lenni a főtéma vissza-visszatéréséig. A Supernova instrumentális kitérője akaratlanul is összehasonlításra kerülhetne a tavalyi Orient Fall EP nagyágyújával, az Ascend To The Throne-nal, ám a két azonos profilú tétel más kivitelezésnek örvend, jelen esetben pedig a fokozatos építkezésnek is be kell indulnia, mivel a főtéma elsöprő erejét, majd az azt követő gitárszólót a dal bevezetése nem tudja annyira megalapozni, hogy igazán katartikus legyen a végeredmény. A lemezt záró, nálunk debütált Warmth of the Sun a következetes kibontakozásával és a brutális témáival együtt pedig ismét az albumot nyitó csúcspillanatokhoz tendál, főképp, hogy ez bizonyítja a leginkább, hogy a banda által kijelölt ösvény járható.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=AFP_DV5c0iw

Azonban ahogy fentebb is említettem, a teatralitás épp annyiban emeli a konceptlemez fényét, amennyiben le is vesz a kiadvány értékéből, ugyanis feltehetően joggal merül fel bennem a kérdés, hogy egy ennyire túlproducelt, az utolsó hangig kiegyengetett felvételt hogyan lehet élőben visszaadni. Remélem, az élő energia felülkerekedik a gazdag hangszerelésen, és a Simi által kikevert gitárhangzás is előcsalogatható az erősítőkből, ahogy abban is csak bizakodni tudok, hogy élőben meggyőzőbben hangzik a dob, ugyanis amennyire sokoldalú lett az összhatás, annyira hatnak olykor zavaróan gépiesnek az egyes leütések és cinek. Ám ettől függetlenül is biztosak lehetünk benne, hogy az Another Dawn Comes ismét egy újabb lépcsőfokra lépett, és az Emerging Beasttel közös EP-n kijelölt utat a lehető legjobb irányban igyekszik csúcsra járatni. És ha őszinték vagyunk magunkhoz, be is láthatjuk, hogy annyira talán nincs is messze, hogy a zenekar beteljesíthesse önmagát, így ezúttal nem is élnék a megelőlegezett pontszám fegyverével.

7/10