Annyit törődünk ezzel, mint amennyit jelent számodra – Neck Deep: Neck Deep

A walesi Wrexham városa nem csak bénácska focicsapatáról híres, amit a két hollywoodi szupersztár, Ryan Reynolds és Rob McElhenney vásárolt meg 2021-ben, hogy egy szívmelengető dokusorozat keretein belül istápolják játékosaikat fel a csúcsligába. Itt tevékenykedik most már 12 éve a Neck Deep zenekar is, akik az elmúlt egy évtizedben a Brit-szigetek első számú pop-punk formációjává léptek elő, ehhez pedig nem kellett más, mint a srácok készsége a baromira fogós dalok írásához. Ez a menetelés először 2020-ban vett érdekes kanyart, a banda negyedik, All Distortions Are Intentional c. lemezénél, amikor is majdnem minden alternatív zenekar ezt a nagyon popos, a lehető legrádióbarátabb irányt kereste a saját munkásságában; ez alól ők sem voltak kivételek. Megvan ez az időszak, ugye? Amikor az összes vézna, full sleeve tetkós arc úgy festett, mintha egy Zara– vagy Gap-katalógusból lépett volna elő. Bár ez az anyag nem csorbította meg különösképp a Neck Deep hírnevét (sőt van, aki szerint a legjobb kiadványuk), mélyen belül mindenki tudta, hogy nem ez a banda igazi arca. Így most, négy évvel később, legyűrve egy világjárványt, javában a lángoló, összedőlő húszas években kaptunk egy olyan Neck Deep-cuccot, amilyenre majdnem tíz éve nem volt példa. Szükség volt-e erre egy, alapvetően a stíluson belül is túltelített piacon? Nem kifejezetten. Önazonosnak hat látni és hallani a srácokat abban a közegben alkotni, ami mindig is a valós csatornájuk volt? Teljes mértékben!

Amit rögtön az elején fontos leszögezni a bandával kapcsolatban, az az, hogy ezek az arcok sosem vágytak a rivaldafényre. Szerény, középosztálybeli családok fiaiként tengették az életüket és nőttek fel egy lepratelep városban, a napjaikat pedig leginkább a gördeszkázás, a focizás, a bandázás és a zenehallgatás/-készítés töltötte ki. Így a korábban említett identitásválságos epizód is nagy valószínűséggel a kiadó és/vagy menedzsment ötlete volt, illetve gondolom az is, hogy ezt az ötödik, saját magukról elnevezett lemezt vegyék fel Los Angelesben – mert mostanra már megvannak az eszközeik, a tőkéjük, a kapcsolataik, meg mert miért ne?! LA-ben viszont valami eltört a fiúkban, majd a sarkukra álltak és ledumálták a kiadóval, hogy hadd csinálják inkább meg ezt a cuccot otthon, a garázsukban, mindenféle külsős ember belekotnyeleskedése nélkül. Rizikós döntés ez az ő szintjükön, de mindenképpen tökös lépés is egyben. A Hopelesst nem nagyon kellett győzködni (valószínűleg mert inkább ők hunyászkodnak meg az aranytojást tojú tyúkjaik előtt), a lemez zöld lámpát kapott, a fiúk pedig teljesen DIY módon álltak neki a self-titled elkészítésének.

Ezt pedig lehet szó szerint venni, ugyanis az album elkészültében tényleg csak egy marék ember vett részt – mármint a zenekar öt tagján kívül. A felvételek Seb Barlow basszer nevéhez fűződnek (aki amúgy az énekes, Ben bátyja), és külön érdekesség, hogy ez a debütáló Wishful Thinking óta az első anyag, amit ilyen szinten felügyelt. Érdemes még hozzátenni, hogy bár a kezdetek óta ott volt a banda körül (mint mondjuk Tom Denney gitáros az A Day to Remember esetében), tényleges taggá csak négy éve vált – pont az ominózus pop rockos lemezt követően -, miután a zenekarban mindössze egy évet bőgőző Joshua Hallinget váltotta. Seb egyébként nem az egyetlen „elsőlemezező” alak jelenleg a banda soraiban, frissen üdvözölhetjük Matt Powlest is (amúgy imádom, hogy az összes tag neve egy szótaggal leírható, nagyban megkönnyíti ez az egyszeri szerkesztő dolgát), aki eddig dobtechnikusként ügyködött a srácok mellett, és a 2022-ben dob-bantó (bocsi) Dani Washingtont váltotta a bőrök mögött. A fiúk elmondása alapján ez a felállás nagy valószínűséggel már egy életre szól.

Most már ideje lenne a konkrét zenéről is beszélnem egy zenei kritikában, nem igaz? Az az igazság, hogy sok mindent nem lehet elmondani a banda nevét viselő anyagról, azon túl, hogy színtiszta pop-punk, annak minden külső-belső tulajdonságával. Ha nagyon egzaktnak kéne lennem, akkor azt mondanám, hogy

a 2000-es évek pop-punk szövegei találkoznak a 2010-es évek zenei megoldásaival és a 2020-as évek hangzásbeli elvárásaival.

A dalok fülbemászóak, hol pörgősek, hol kicsit balladisztikusak, és szinte mindig masszívan inspirálódnak a blink-182 hagyatékából, akik nemcsak a srácok bálványai, de turnéztak is már velük közösen, sőt szinte puszipajtások is: Markék rendszerint patronálják a fiatalokat (értsd: harminc körüli csávókat) az új dalokkal kapcsolatban. Valószínűleg a zenekar legnagyobb húzóereje a slágerességen (This Is All My Fault) kívül Ben Barlow frontember könnyen azonosulható szövegeiben rejlik. Az énekes most is a műfaj “trendi” témáit járja körbe – a saját szemszögéből megközelítve. Akad itt a szüleinkkel való kapcsolatunkat átértékelő darab (They May Not Mean To), illetve a modern kor hatására jóval nagyobb szerepet töltenek be a mentális egészségünkkel foglalkozó tételek is (Heartbreak of the Century, Sort Yourself Out, Go Outside!). Sokak megdöbbenésére még egy politikai deep cut is felkerült az anyagra – mert manapság tényleg nem lehet pártatlannak maradni ebben a témakörben – a We Need More Bricks képében, amiért az énekes meg is kapta az interneten, hogy fasznak politizál meg szítja a feszkót, mire ő úgy reagált:

Ha azt akarod, hogy a punkzenéd biztonságos és fertőtlenített legyen, mentes a politikai kommentároktól vagy csak a világgal kapcsolatos véleménynyilvánítástól, akkor az nem is punkzene.

Persze nem kell azt képzelni, hogy itt komolyabb témájú (mégis upbeat hangzású) mind a tíz dal. Nyilván nem is lenne igazán blink’ worshipper a csapat, ha nem pakolták volna fel a lemezre a Take Me With You című baromkodós számot, ami csak arra kéri az erre tévedő idegen életformákat, hogy vigyenek inkább magukkal, mert ennél még az is jobb lehet, ha űrszondát dugnak a nyílásainkba.

A Neck Deep révbe ért. Az ötödik lemezzel már nem volt mit bizonyítaniuk, a rajongótáboruk nemcsak állandó, de folyamatosan növekszik, az új kiadványt pedig már karrierjük legnagyobb fellépésén, a londoni Alexandra Palace-ban mutatják be március végén a Knucke Puck és a Drain társaságában. Persze ez még távolról sem a hosszú távú terveik csúcsa, csak egy megugrandó állomás, innentől pedig jöhetnek az arénák, stadionok, a határ pedig a csillagos ég. Negatívabb hangvételű szövegeik ellenére a srácok most nagyon jól érzik magukat, és ha nem is dőlnek teljesen hátra, szépen, komótosan captatnak tovább. Ha ezt a minőséget hozzák az elkövetkezendő évek során, akkor abban a sikerben és hírnévben, amiért az elmúlt egy évtizedben küzdöttek, talán már nyaknál mélyebben is el tudnak majd merülni. 8/10