Angertea – Twenty-Eight Ways To Bleed

A nagymágocsi Angertea legutóbbi, 2006-ban megjelent lemeze (Rushing Towards The Hateline) több szempontból is vízválasztónak számított a zenekar életében. Többek között az angol nyelvre váltás, valamint a Hammer kiadós házasság is az anyaghoz köthető. A legtöbb helyen pozitív visszhangra talált az album, aminek én is a lelkes támogatók táborát gyarapítom persze. Nem egy egyszerű hallgatnivaló, de mindenképpen érdemes az időt rászánnia mindenkinek, aki esetleg még nem ismerné a banda ama gyermekét. Már-már fullasztó hangulat, epikus tételek, minőségi dalok jellemzik a lemezt, ami után nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen lesz a folytatás. Hát nézzük!

A Hateline esetében is szemet gyönyörködtető volt a látvány, ami a cd kézhezvételekor fogadott, ezúttal sincs másképp. Mihály Gergő fronttervét Pukánszky Anna öntötte végső formába. A grafika, a színvilág, illetve az összhatás egész egyszerűen zseniális! Egyébként még annyit hadd jegyezzek meg az elején, hogy bennem hatványozottan is dolgozott a kíváncsiság a dalokat illetően, hiszen az elmúlt 1-2 évben rengeteget beszéltem Gergővel az új nótákról, illetve azok mondanivalójáról, központi témájáról. Akár nevezhetném konceptanyagnak is a lemezt, hiszen az egész egy leányzóról, illetve az ő elvesztéséről, annak körülményeiről, feldolgozásáról szól. Aki mondjuk elolvassa a szövegeket, annak nagy meglepetést azt hiszem ezzel most nem is okoztam… Illetve még mielőtt bármiféle komolyabb számmisztikába bocsátkoznék, a 28-as szám pedig a frontember által betöltött évek számát jelöli.

Az első dal, a Holy Cat Mother némi Meshuggah ízű riffeléssel indul útjára, de természetesen hamisítatlan Angertea védjegyekkel körbebástyázva. Ilyen például Gergő jellegzetes tiszta vokálja, ami helyenként hisztérikus üvöltözésbe csap át. A dob és basszus kettőse pedig továbbra is kőkemény alapot biztosít. Csak szigorúan! A dobsound kifejezetten tetszik, de Bárkai Laci (alias Ottó) játéka sem elhanyagolandó, persze. Feszesen, energikusan üti a bőröket. Zseniális kezdés! A Waterfront Syndrome rögtön kedvenc lett, külön öröm, hogy erre a nótára már el is készült a videóklip, amire borzasztóan kíváncsi is vagyok! Ahogy indul, az valami eszméletlen nagy zsiványság! Az a basszustéma… hejjj de nagyon oda van téve! És olyan húzása van az egésznek, hogy rögtön menetelésre/táncra hívja az embert. Az ének pedig ismét nagyot hoz. Peralta Miguel basszusjátéka eddig is erős zászlóvivő szerepet töltött be a muzsikában, ami a szóban forgó album esetében sincs másként. A nyughatatlan négyhúros továbbra is többféle hangszínben (effektezéssel) tűnik fel, ami megint csak tovább színesíti az amúgy sem szürke összképet.

A folytatásban egy instrumentális szösszenet következik, amit egyébként egész nyugodtan hozzácsaphattak volna az Endless Fields-hez intróként. Itt már azért szép lassan elkezd kitisztulni a kép, hogy az elmúlt időben mit is csináltak a srácok. Dalokat írtak. Nem sietve, nyugodtan, megfontoltan. Ez érződik. A Miattad egy igazi kuriózum. Már csak azért is, mert ugye magyar nyelven szól a hallgatóhoz, meg vannak itt ám vendégzenészek is a baráti körből, rögtön hárman. Slayercsabi (Wackor) kongázik, Vincze Ádám (Flop) és Kovács Attila (Watch My Dying) pedig egy-egy gitárszólócskával járult hozzá ehhez a nótához, amin egyébként teljesen lehaltam.

„…beteggé csakis miattad váltam”

Ezt úgymond a lemez mondanivalójaként is definiálhatnánk, de akár jól nézne ki egy a cd-re biggyesztett matricán is, amolyan kedvcsinálóként a gyanútlan lemezboltban börzéző emberek figyelmének felkeltése céljából. A Sophie’s Station látott elsőként napvilágot a lemez megjelenése előtt a myspace-en. Elsőre nem ejtett annyira rabul, mint amennyire vártam, de időközben szorosabb barátságot kötöttem már eme tétellel is. Az ezt követő Swept befejezéséért pedig külön gratula. Az a begyorsulás nagyon hatásosra sikerült! Igazi fesztiválos porfelhőt kavaró momentum.  A dalokról alapvetően elmondható, hogy az előző kiadványhoz képest letisztultabb képet mutatnak, több szellős témával és kevesebb olyan nyomasztó belassulással, mint anno például a Damagebirth-ben. Talán pont a címadó tételtől kezdve nyúlunk vissza jobban ehhez a hangulathoz, töménységhez.

A lemez végén a redcoatcurse két részletben zárja az albumot, ami érzésem szerint mintha szándékosan fordult volna át egy egyre barátságtalanabb hangulatú szörnyeteggé. A koncepciót tekintve persze ezt nyugodtan nevezhetjük tudatos szerkezetnek is, mintha így szeretne Gergő barátunk végigvezetni azon az úton, amit ő végigjárt. A hangzás nekem elnyerte tetszésemet, illik az egész hangulathoz. Igazából felesleges lenne kiemelnem dolgokat, hiszen egységesen pofás az egész. Minden hangszer egyaránt fontos, jól el lettek találva az arányok. A felvétel szokás szerint ismét több helyen készült, de az éneket kivéve Vári Gábor (Dystopia) volt a felelős azért a minőségért, ami végül a korongra került. Azért persze illik megemlíteni a szentesi Murphy Studio-t és Mészáros Gábort is, akivel a vokálok kerültek rögzítésre.

Le a kalappal a srácok előtt! A csapat javára írnám azt is, hogy visszább vettek a lemezhosszból. (A Hateline közel egyórás volt.) De azért a jövőben remélem újra üdvözölhetünk majd egy-két 8 perc körüli vérben tocsogó eposzt. Jelen esetben viszont azt kell mondanom, hogy még a rövidebb játékidő ellenére is kicsit elvesztem a kontaktot a lemezzel a vége felé. De a srácok még így sem vallottak szégyent persze, és csak ajánlani tudom a Twenty-Eight Ways To Bleed-et mindenkinek, aki egy a mai trendektől igencsak messze álló muzsikára, vagy „csupán” egy színvonalas, agyas, érzelmes magyar produkcióra kíváncsi. Érdemes próbálkozni vele, ízlelgetni, érlelgetni minden egyes hangfoszlányt.

A cd 1500 Ft + pkg-ért megrendelhető a zenekartól e-mailben, de a lemezboltokban is keressétek bátran!
angertea@gmail.com
www.myspace.com/angertea

8.4/10