Anberlin – Vital

Tracklist:

01. Self-Starter
02. Little Tyrants
03. Other Side
04. Someone Anyone
05. Intentions
06. Innocent
07. Desires
08. Type Three
09. Orpheum
10. Modern Age
11. God, Drugs & Sex

Hossz: 43:00

Megjelenés: 2012. október 16.

Kiadó: Universal Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

A Tooth & Nail aranykorában született meg az Anberlin első nagylemeze, a Blueprints For The Black Market, amely az első téglája volt annak a hosszú folyamatnak, melynek eredménye végül az Universal Records ölelő karja lett. A közel hasonló hangzású Never Take A Friendship Personal 2005-ös megjelenése is alaposan felkavarta a színtér állóvízét, hiszen Stephen Christian egyedi hangszíne és az óriási slágerek a kiadó életének egyik legjobb albumát eredményezték. Ha a csúcson akarták volna abbahagyni, ez lett volna az a pillanat, mivel az utána érkező 3 nagylemez folyamatos minőségbeli romlást mutatott fel, mely odáig fajult, hogy a 2010-es Dark Is The Way, Light Is A Place már inkább érződött egy Stephen Christian szólólemeznek, mint egy tökös rockalbumnak.

A fanok persze özönlöttek a megfelelő marketingnek és médiavisszhangnak köszönhetően, így a legújabb, Vital névre hallgató albumukat is rengeteg új rajongó várta; a régiek pedig fogukat összeszorítva remélték, hogy most végre tényleg egy Anberlin lemezt fogunk hallani. Valószínű a banda is megkapta a maga kis visszajelzéseit, így Stephen beteges vágya a langyos szólódalok iránt mostantól az Anchor & Braille fedőnév alatt “élődik ki”, az Anberlin ezzel pedig megtette az első lépést, hogy régi dicsfényét visszanyerje. Mert végre rockot hallunk, torzított gitárokat, pörgést: amit már régóta hiányoltunk. Persze az utóbbi két lemezre is ráerőltettek gyorsabb számokat, de ez nem mentette meg azokat az albumokat, főleg, hogy a gyorsabb nótákat is sikerült vontatottá tenni az unalomig ismételt, közepesen erős refrénekkel. A Vital azonban feledtetni próbálja a csúnya múltat, és a borzalmasan sikerült Innocent – Type Three duón kívül nincs is olyan dal, amire ne mondhatnánk valami pozitívat. Ezalatt persze nem azt kell érteni, hogy a NTAFP bármelyik dala nem alázza magasról az album legtöbb számát, ám igen pozitív érzés úgy lemezt hallgatni a bandától, hogy a harmadik nóta után is késztetést érzünk, hogy folytassuk. A pörgős dalok alatt kifejezetten ütős énektémákat hozó Stephen remekül állja végig a sarat, és a gitáros szekció sem szórakozik sokat, bár az elektronika sokszor elnyomja a “lényeget”. Talán ez az egyetlen pont, ahol gyengébbnek tűnik a csapat, ami valószínű annak is köszönhető, hogy Randy Torres két éve elhagyta a bandát, így a szinti nyomkodása az énekesre hárult, aki erőszakosan próbál érvényesülni ott is, ahol nem kellene.

Ha ezzel sikerül megbékélnünk (márpedig miért ne sikerülne), akkor átadhatjuk magunkat annak a több, mint negyven percnyi rockmuzsikának, ami messze a legélvezhetőbb az Anberlin utóbbi években kiadott förtelmei közül. Ahogy a The Classic Crime, így ők is képesek voltak arra, hogy rájöjjenek, mitől is szerették meg őket annyian és a lejtő aljáról felkapaszkodva megmutatták, hogy van értelme bízni még a legreménytelenebb helyzetekben is. Ha végre Stephen is rájönne, hogy nem megy neki az érzelmes lassúzgatás, és még említés szintjén se jönne elő a bandában, akkor itt bizony még csodának is lehetünk fültanúi a közeljövőben. Addig pedig a régi lemezek és a Vital tartja bennünk a lelket.

6/10