Anaal Nathrakh – Passion

Mitől is extrém az Anaal Nathrakh? Első találkozásnál talán egyből az ének vált ki furcsa arckifejezéseket, Dave Hunt (aka V.I.T.R.I.O.L.) a stílus Jacob Bannonje is lehetne, sok hangszínnel operál, a heroikus tiszta énektől kezdve a földöntúli manóhangokon át egészen a teljességgel kivehetetlen, már-már öklendezésig. És ha ezen sikerült túljutnunk, akkor az említett stílusra is felfigyelhet az ismerkedő fül, ami remek black/death metal keverék egy jó nagy adag grindcore-hatással. Ezek a stílusirányzatok önmagukban is a metál zene legszélsőségesebb pontjain helyezkednek el, egybegyúrva pedig végképp bivalyerős keveréket kapunk. Ennek köszönhető, hogy a kezdeti sokkhatás után képes megragadni a figyelmet a zene, ami valljuk be annyira nem könnyű, mivel elég sokrétű, és a vokál is csak tovább nehezíti az ember dolgát. Ennek köszönhetően a zenekar sosem lesz egy túl kommersz formáció, és nem hiszem, hogy a Hot Topicok kirakataiban Anaal Nathrakh pólók lesznek a próbababákon.

A Passion formájában a zenekar eddigi legszélsőségesebb és egyben legszerethetőbb albumát kaptuk meg, ami remekül viszi tovább a tőlük eddig megszokott őrületet, egy olyan hangzás kíséretében, amivel szerintem még több embert lesznek képesek magukhoz vonzani. Rögtön a nyitó Volenti Non Fit Iniuria sejtelmes zörejei, és erősen black metal ihlette nyitóakkordjai után meggyőződhetünk a kristálytiszta hangzásű gitárok erejéről, majd ezt a black metal ihlette kezdést egy elsöprő nyitóriff, illetve az emlegetett különös vokál indítja, és el is indul az Anaal Nathrakh dühkitörése, és tényleg egyik érzelmi felindulásból csöppenünk a másikba, igaz ezek a kirohanások javarészt düh-vezéreltek. A soron következő Drug-Fucking Abomination szintén egy black metal ihlette témával kezd, viszont itt nagyobb teret kap ez a felvezető, majd ebből vált egy, a zenekart abszolút jellemző keverékké, amely az általuk ötvözött három stílust remekül jellemzi, nem mellesleg az album leghosszabb tétele. Érdekessége az albumnak, hogy ha maguk a gitárok épp nem is black metal témákat játszanak, a kísérő zajok, zörejek, hangeffektek még így is simán kelthetik az emberben egy, az említett stílusú album érzetét. A Post Traumatic Stress Euophoria képében a zenekar talán legdurvább majdnem két percét kapjuk, ezek után a Le Diabolique Est L’ami Du Simplement Mal építkező szerkezetével bizonyítja, hogy nem csak darálásról van szó ezen a korongon, Michael Kenney egy erős dalszerzői vénával megáldott zenész, illetve multitalentum. Egy újabb szösszenet következik a Locus Of Damnation képében, ami akár egy grindcore-albumon is vidáman elférne, punkos hevülete, és tempója garantálja a folytonos fejmozgást. Ezek után pedig megkapjuk az album legextrémebb tételét a Tod Huetet Uebel képében, ami jellegzetes black metal-témákkal operál, és nyugodtan kijelenthetem, hogy a metál zene egyik legfurcsább énekesét kapta vendégül, aki nem más, mint Rainer Landfermann (a Pavor nevű német tech-death zenekar basszusgitárosa). Nehezen eldönthető, hogy maga a vokál inkább viccként funkcionál, vagy csak ezzel is tovább akarták fokozni az album szélsőségességét, illetve nem kicsit beteg hangulatát. Ezt a kirohanást egy szokványosabb Anaal Nathrakh szám követi a Paragon Pariah képében, az ezt követő Who Thinks Of The Executioner? az album talán legerősebb száma, ránk omló kezdő tördelései, majd az ezt követő grindos verzetémák, illetve a breakdownok alatt hallható földöntúli Donald kacsa hangok egyértelműen a csúcsra helyezték a számot a ranglistámon, remekül fejezi ki a zenekar szélsőséges hozzáállását. Az Ashes Screaming Silence mint végső hadinduló robban be a képbe, durva lépegetős témájával, majd a felétől fordul megint a képlet, és hozzák a tőlük megszokott durvaságot. A záró Portrait Of The Artist a maga másfél perces zörejeivel a zaklatottságot fokozza csak, és egyből a replay gomba felé tereli az ember tekintetét.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=tkrE38WMQzw

Az Anaal Nathrakh nem lesz mindenki kedvenc zenekara, de akit csak egy kicsit is vonz az extrém zenék világa, az talán a legjobb pillanatban kaphat rájuk, a Passion tényleg a zenekar eddigi legjobb számait foglalja magába, és mindezt egy olyan földöntúli hangulattal és durvasággal spékelik meg, ami garantáltan az oldalukra állít pár, eddig akár kétkedő arcot is. Külön öröm, hogy a zenekar hamarosan Budapestre is eljut, pályafutásuk során első alkalommal a Dürer Kert kistermében láthatjuk őket május 25-én, azaz jövő hét szerdán a magyar Limb For A Limb és a szintén hazai Harvester társaságában. Ott tali!

9/10.