Anaal Nathrakh – Hell Is Empty, And All The Devils Are Here

Nagy-Britannia, és hamarosan talán egész Nyugat-Európa vezető extrém underground zenekarát tisztelhetjük az Anaal Nathrakh névre hallgató duóban, mely már 1999 óta erősíti kontinensünk keményzenei színterének legszélsőségesebb ágazatát. A Dave Hunt (V.I.T.R.I.O.L. művésznév alatt, egyébként) és Michael Kenney (Irrumator) által életre keltett zenekar debütalbuma, valamint az azt megelőző két demófelvétel még egy rideg, és nyers hangzású black metal bandát tükrözött vissza, mely a lehető legszélsőségesebb megközelítésben viszonyult a műfajhoz mind a mondanivaló, mind a rideg zenei megvalósítás tekintetében.

A Codex Necro kellő visszhangra tett szert az underground black metalban, az igazi áttörést azonban csak a két év múlva megjelenő When Fire Rains Down from the Sky, Mankind Will Reap As It Has Sown kislemez kiadása hozta meg, melyen nem mellesleg Csihar Attila is hallatja egy nóta erejéig bársonyban fogant hangszínét. Az EP hangzásvilágán már érződött az Annal Nathrakh zenei útkeresése, mely igazán mostanra kerekedett ki. Ekkor jelentek meg a zenében a grindcore-közeli riffek, valamint a Napalm Death ízű mocskos témák, azonban nem feledkezhetünk meg a kezdeti időszak óta kísérlet alatt álló utópisztikus hangulat kialakításáról, mely itt érte el először teljességét. A zenekar bevált szokássá tette, hogy minden egyes albumok különböző filmekből, vagy televíziós műsorokból (erre a legékesebb példát a 2004-es keltezésű Domine Non Es Dignuson felcsendülő Hellraiser-betétek szolgálják) idéz fel különféle betéteket, melyeket samplerekkel, és elidegenítő hangzásvilággal kiegészítve tálalnak a szivárvány tövében lakó zenehallgató közönség számára. A második nagylemez Domine Non Es Dignus a banda legsötétebb, és legkomorabb atmoszférájú dalcsokra, melyen már felcsillannak a dallamos énektémákkal való kacérkodások is (Do Not Speak), azonban itt túlsúlyba kerültek a nyomasztó betétek.

A zenekar tavalyi nagylemeze, az Eschaton mintegy lólépésben történt fejlődésről tett tanúbizonyságot, hiszen az egyensúly visszaállt arra a 2002-ben kialakult törékeny szintre, hogy a muzsika épp annyira szolgáltasson szuicid érzetet, mint amennyire annak élvezhető mivolta is megmaradhasson, és ezen a korongon csendültek fel a maguk tökéletességében először a nagyívű, már-már epikus hangvételű énekdallamok is. Nem hittem volna, hogy a kiadóváltás után még tanúi lehetünk annak, hogy saját zenei elegyüket magasabb szintre emeljék angol barátaink, de szerencsére V.I.T.R.I.O.L.-ék rámcáfoltak, és a Hell Is Empty, And All The Devils Are Here képében egy összefoglaló művet is tisztelhetünk, hiszen a zenekar minden korábbi érája éppúgy visszaköszön a hanganyagon, mint amennyire tekinthetjük azt az Eschaton egyenes folytatásának is.

A kissé poszt-militiáris hangvételű intró (Solifugae) után elementáris erővel, és egy Benediction/Napalm Death ízű rifforkánnal robban be a Der Hölle Rache Kocht In Meinem Herzen (A Pokol bosszúja forrong a szívemben); a hasonlat a rajongók számára nem lehet meglepő, hiszen Dave az előbb megnevezett legendás banda sorait erősíti (lsd. azt a promóciós fotókon is). Mind az a dalszövegek alapján kiderül, a korábban jellemző radikális szövegvilág még mindig ismérvét adja a zenekarnak, ám ettől most tekintsünk el; zeneileg a nóta épp annyira éreztet egy modern hangulatvilágot az újdonságerejű groovy-témákkal, valamint a kaotikus gitárvijjogtatásokkal (valamint a neoklasszikus virgázással), mint amennyire jellegzetesen Anaal Nathrakh-nóta maradt, talán ez a lemez legjobb szerzeménye, hogy az elsőre rögzülő heroikus refrénről ne is beszéljünk. Az ipar nem áll meg, újabb modern hangvételű riffelések, valamint őrlő blastbeat témák támadják meg az érdeklődők hallójáratait a Screaming Of The Unborn keretein belül. A cséplő, szélvészgyors ütemek függetlenül attól, hogy dobgépből érkeznek (ez talán fel sem tűnne, ha nem olvasánk utána), koncerteken a Napalm Death sorait erősítő Danny Herrera nyílván gond nélkül tudja ütni minden egyes taktusát az új szerzeményeknek.

A thrash metal-, és neoklasszikus betétek megidézése a Virus Bombban sem hagy alább, a fifikás gitártémák között fel-felzúg V.I.T.R.I.O.L. kaotikus sikítása, valamint szövegcséplései; ha ez a nyitó hármas dalcsokor nem jelent egyet a világvége-hangulat megteremtésével, akkor semmi sem. A refrén pedig kissé visszahozza az intro militiáris hangzását, ezáltal egyértelműen a kései Samaelre asszociálhatunk. Ipari zajok kavargásából bontakoznak ki a The Final Absolution nyitó gitártémái, melyek a Dimmu Borgir jobb pillanataira emlékeztetnek. A mechanikus, és minimalista darálásokat ellensúlyozzák a refrénben felcsendülő, csak és kizárólag a zenekarra jellemző énekmelódiák, melyek helyreteszik a nóta egészét, és ebben a kettősségben tisztelhetjük az Anaal Nathrakh egyéniségét. A Shatter The Empyrean egyértelműen a lemez slágere, amely még a black metalt kerülő zenehallgatók számára is csemege lehet; képzeld el, ha a Soilwork játszana szélesterpesz power metal riffeket, ám ne éld bele magad ebbe az összképbe, mert V.I.T.R.I.O.L. eszeveszett ordításba kezd, melyet újra a refrén emel fel az égig… akarom mondani, ki a Pokolból. Erre a szerzeményre érdemes lenne klipet forgatni.

Szívfacsaró, és fagyos – mondhatni a stílus kiemelkedő pillanataira jellemző – gitárdallam szolgál vezérfonalául a Lama Sabachthaninak, mely a korai időszakra enged asszociálni, hogy a frappánsan eltalált döngölős refrénfelvezetésekről meg ne feledkezzünk; kétségtelenül az album egyik csúcspontja, mely a régebbi rajongók kedvenc nótájává válhat. Háborús zajok, és egy már-már rock ‘n roll hangulatú riff indítja el az Until The World Stops Turninget, mely a korong egyik legjobban megkomponált tétele, ehhez kétség sem férhet; a témák logikusan követik egymást, és pont annyi riffet hallhatunk itt – annyi féle acsarkodással kiegészülve -, amennyitől nem minősül a nóta öncélúnak, és nem is válik unalmassá. A genetika, és az emberiség természet ellenes megmozdulásai rendszeresen visszatérő motívumként vannak jelen az Anaal Nathrakh dalszövegeiben, és a Genetic Noose épp annyira eleveníti fel a zenekar gyökereit mind a zenei-, mind a koncepciózus vonalat tekintve, mint amennyire elfér ezen a kiadványon. Újfent a Codex Necrohoz közelít a Sanction Extremis (Kill Them All) kilátástalan, és sötét aurája, melyben helyenként a demóhoz hasonló szövegmormolások köszönnek vissza, ám ezt a retrospektív vonalat a lemezt záró Castigation And Betrayal megtöri egy ordításokkal, és sikolyokkal teli, jobbára doom tempón mozgó nótában, melyben a szükséges felgyorsulások mellett egy – a zenekarhoz átértelmezett – teátrális lezárást is tisztelhetünk.

A Shakespeare-idézetből elnevezett negyedik Anaal Nathrakh album játékideje is ideális, 35 perc ebből a világfájdalommal-, és undorral szinesített extrém-metal elegyből untig elég, és persze annak is külön örülhetünk, hogy a duó megalkotta a rájuk legjobban jellemző, ízig-vérig tulajdon lemezüket, ebből kifolyólag ha valaki ismerkedni szándékozik Irrumatorékkal, akkor ezt a kiadványt ajánlanám, függetlenül attól, hogy – még – az Escaton közelebb áll hozzám, nyilván akkori újszerűsége miatt. Jó uton halad az Anaal Nathrakh ahhoz, hogy később is megemlékezzenek rólunk, és ha egyszer élőben is láthatnánk őket, akkor tényleg feljönnének az Ördögök a Pokol bugyraiól egy utolsót bugizni a világvége előtt. Egyéni értékrend, egyéni elképzelések, egyéni megvalósítás; egyértelmű pontozás:

10/9.