Amon Amarth – Surtur Rising

A Surtur Rising még az év elején jött ki, akkor azonban nem írtunk róla. A cikk aktualitását most az adja, hogy november 21-én az As I Lay Dying társaságában Budapestre látogat a zenekar. A márciusi megjelenés óta jó sok idő telt el, így aztán bőven lett volna rá idő, hogy beérjen… mégsem jött össze. Az igazság az, hogy a 2008-ban kiadott Twilight of the Thunder God minden szempontból etalon Amon Amarth korongnak mondható: itt a legmagasabb az egy nótára jutó gyilkos riffek száma, a hangzás fejleszaggatóra sikeredett, a viszonylag egysíkú zenei világukhoz mérten  pedig a dalok is változatosak voltak, sőt, egy-két finomság is befigyelt (cselló kiállás a Live for the Killben, a death metal ikon Lars-Göran Petrov  vendégszereplése). Amellett, hogy lényegében ugyanazt a muzsikát rejtette, mint bármelyik korábbi produktum, mocskosul élvezetes lett.  Na mindezek az erények (az ütős hangzást leszámítva) hiányoznak nekem az idei próbálkozásból.

Az elsőként nyilvánosságra került War of the Gods indítja a lemezt, ami az előző album címadójának ikertestvére. Roppant fogós, lendületes darab, a megszólalás pedig ismét kellőképpen vastag, egészséges. A másodikként elhangzó Töck’s Taunt – Loke’s Treachery Part II viszont már sokkal kevésbé tetszik. Egy húzós középtempóra épül az egész dal, a gitártémák néhol az egyik nagy kedvencemet, az Immortalt idézik, azonban  a hat perces szerzeményben szinte semmi sem történik, csak megy végig ugyanaz az átkozott groove. Jó, egy kétlábgépezés befigyel a kórusnál, ez azonban jellegzetes trükk náluk. A csorbát gyorsan kiküszöbölik: a Destroyer of the Universe (első klipes nóta, nagyon helyesen) egy brutális, old school svéd death metal támadás, egy az egyben (a viking image-et  a death metal berkekben amúgy elsőként hirdető) Unleashed. Ennek ellenére – vagy épp ezért – baromira ott van. Aztán ismét jön a középszerűség: a Slaves of Fear az eddigi legdallamosabb tétel, ugyanakkor kissé már lerágott csont. A Live Without Regrets szintén tipikus AA tétel, a kórusnál szinte ráéneklem a kettővel ezelőtti lemez slágerének a refrénjét. A Last Stand of Frej pedig ismét középtempós, menetelős szám, igazán kiemelkedő momentumok nélkül. A kiadvány második felére szerencsére megacélosodnak: a For Victory or Death vagy az A Beast Am I hozza az elvárt szintet.

Kétségtelen, hogy voltak már jobb formában is a svéd harcosok. Rossznak azért semmiképpen sem nevezném a Surtur Risingot, mert tagadhatatlanul minőségi cucc, csak épp az előző lemez után sokkal többet vártam.  Úgy is mondhatnám, hogy ha végre napvilágot lát a Diablo III, akkor biztos, hogy nem ezzel a lemezzel a háttérben vágnék neki a barbár karakterrel a gammának,  hanem a Twilight vagy a Versus LP-vel. Innen pedig max. három nóta (War, Destroyer, For Victory) vándorolna a playlistbe. Ha nemrégiben a Dream Theaterrel is szigorú voltam, pontosan abból a megfontolásból, hogy mire volt képes egykor a zenekar, akkor itt sem lehet magasabb a pontszám:

6/10