Amikor a zászlóvivő megbotlik – A Machine Head új opusza

Első ránézésre valószínűleg kevés olyan zenekart találunk napjaink modern metáljának nagy nevei között, akik hevesebb elszántsággal menetelnének a hagyományőrzés és a „true” metál zászlóit lengetve, mint a Machine Head, az európai metálkánaán Wacken fesztivál rendszeres headlinerei, a nagy ősök előtt tisztelgő különféle tribute projektek gyakori szereplői, és a 21. század Master of Puppets-ének (a 2007-es The Blackening, ugyebár) megalkotói. A színfalak mögött azonban Robb Flynn és csapata valószínűleg jóval többször állt a feloszlás szélén is, mint legtöbb pályatársuk. De a Machine Head igazi túlélő. 2003 elején, két, széles körben bírált nu metal-hatású lemez után, kiadó és másodgitáros nélkül úgy sikerült visszatáncolniuk a szakadék széléről, hogy az új, thrash-esebb, progresszívebb megközelítésben fogant Through the Ashes of Empires album és Phil Demmel gitáros csatlakozása a zenekar aranykorának kezdetét hozták. 2013 elején, három széles körben elismert „tiszta” metál lemez után azonban a csapat évek óta húzódó belső feszültségek miatt újra ugyanott állt, mint egy évtizeddel korábban, ám végül Adam Duce alapító basszusgitáros menesztésével ezen a holtponton is sikerült túllendülni, és Jared MacEachernnel kiegészülve (ő a megboldogult Trivium-kistestvér Sanctityből lehet ismerős) elkészült a Bloodstone & Diamonds. A különbség csak annyi, hogy míg a Through the Ashes… tényleg egy diadalmas előrelépés volt, jelen album inkább tűnik megtorpanásnak, ha nem egyenesen botlásnak.

Az új lemez megjelenése előtt Robb Flynn előszeretettel hangoztatta, hogy az újonnan íródó számok rövidebbek és lényegre törőbbek lesznek, mint az utóbbi évek szerzeményei. Ehhez képest az átlagos dalhossz továbbra is 6 perc körül mozog, amivel persze még nincs is baj, hisz a zenekar épp elégszer bizonyította már, hogy képesek ekkora volumenű tételeket is kellően hatásosan, üresjáratok nélkül megszerkeszteni. A gond ott van, hogy a lemez ívébe ennek ellenére ezúttal bizony becsúszott néhány holtpont is. Az első négy dallal még nincs is gond, bár a Now We Die vonós kezdése és főriffje már kapásból messze nem olyan hatásos, mint az előző 3 lemez nyitányai (nem is véletlen cserélték le a lemebemutató turnén egyetlen hét után a klasszikus Imperiumra, mint kezdőszámot), de összességében jól összerakott modern groove/thrash slágereket hallhatunk.

Az ötödik helyen viszont megérkezik a Sail Into the Black nyolc és fél percen át lassan hömpölygő éjsötétsége, ami egy darabig borzalmasan hangulatos, de a dal végére már inkább fárasztóvá lesz, és innentől maga a lemez színvonala is elég hullámzóvá válik. A hátralévő tételek között ugyanis bár tényleg találunk pár rövidebbet is, ezek inkább funkcionálnak átvezetőként, mintsem teljes értékű dalként (az Imaginal Cells egy spoken worddel megtámogatott instrumentális darab, míg a Damage Inside amolyan szobaablakon át az esőbe révedős, acapella kezdetű, és szörnyen hatásvadász), viszont egyenként három és fél perces játékidejükkel átvezetőnek rettentő hosszúak. Ha ebből a három lassabb tételből csak egy került volna fel az amúgy is elég hosszú lemezre, az akár még tényleg üde színfolt is lehetett volna, de így együttesen már annyira lehúzzák az összképet, hogy az ember inkább nem is akarja a teljes anyagot végighallgatni, hanem csak bizonyos dalokat vesz róla elő.

Válogatni viszont így is bőven van miből – a Killers & Kings igazi arcbamászása, a Night of Long Knives és az Eyes of the Dead szélvész tempói és emelkedett refrénjei, a Beneath the Silt Flynnéktől eddig sosem hallott mocsári lehangoltsága, vagy az In Comes the Flood heroikus Demmel-szólója mind kiemelkedő mozzanatai a lemeznek. Utóbbi egyébként egészében is az album legepikusabb hangvételű dala, amelyhez a Machine Headtől szintén szokatlan módon egy vendégzenész, méghozzá a Bring Me the Horizon-billentyűs Jordan Fish is elég sokat hozzátett. A másik csúcspont pedig a Game Over című dal: ugyan zeneileg elég egyszerű riffekkel operál, de Robb énekperformansza messze kiemeli a többi télel közül. A frontember itt írta ki magából az Adam Duce-ügy miatt felgyülemlett feszültségét, és a hangját hallva tényleg érződik, mekkora katarzis számára ezeket a sorokat énekelni. Élőben látva meg aztán pláne. Az ilyen (talán némelyeknek már túlságosan is) túláradó pillanatai miatt van az, hogy Robb az egész metalszíntér egyik legszerethetőbb karaktere; még akkor is, ha történetesen éppen egy gyengébb lemezt adott ki a kezei közül.

Mert be kell látni, a Bloodstone & Diamonds az elmúlt évtized leggyengébb Machine Head-lemeze. A banda pozícióját gyengíteni, diadalmas menetelésüket megállítani persze ez sem fogja, hisz ahogy mondtam, a Machine Head mindent túlél: gond nélkül megengedhetnek maguknak egy saját „An Evening With…” turnét, továbbra is rendszeresen headlinerek lesznek a Wackenen, és úgy egyáltalán teljes hitelességgel tartják majd fel a metál lobogóját, meg minden. De srácok, azért mi szeretnénk legközelebb egy ennél jóval kerekebb albumot hallani. 7/10