Amikor a Deftones és a Thrice találkozik – Trade Wind-debütlemez-kritika

Őszintén szólva semmi meglepő nincsen abban, amikor évtizedes múlttal a pályán lévő, a keményzenében örökséget hátrahagyó zenészek alapítanak olyan projekteket, amelyek során olyan zenei ambíciójukat tudják kiteljesíteni, amiket az „anyazenekar” neve alatt képtelenek lennének. Az ilyen formációk mindig egy olyan oldaláról mutatnak be embereket, amelyeket csak felszínesen ismerhettünk meg egészen odáig vagy sajnos egyáltalán nem. Szóval, ezekben van bőven újdonságfaktor, valamint egy adag izgalom is. A Trade Wind pedig a 2010-es évek egyik legjobb EP-jével mutatta meg, hogy a Stick to Your Guns és a Stray From the Path után simán elő lehet állni egy olyan koncepcióval, hogy mi lett volna, ha a Deftones inkább elkezd poszt-hardcore-t játszani.

Két évvel később most megérkezett a formáció debütáló nagylemeze, a You Make Everything Disappear, amely viszont érdekesen mutatta a csapat progresszióját: a Trade Wind elkezdte részben levetkőzni magáról a túlzott Deftones-stílusgyakorlat használatot. Ugyan még mindig jelen van, de a csapat elindult a textúrák formálása, az atmoszférateremtés nem kimondottan rögös útján, kicsit hasonlóan az idei Night Verses-lemezhez, de említhető korábbról a Thrice is, amikor a 2000-es évek közepén elkezdett kísérletezni a The Alchemy Indexekkel. A csapatról korábban sem volt túlságosan elmondható, hogy a dalaik feszesek lennének, illetve nagyon ügyelnének arra, hogy a többi poszt-hardcore csapathoz felnőjenek a dalok tempójának a sodrásában. így ez azért annyira nem meglepő, de mégis érdekes ösvény a fiúk számára. Mindenképpen arra világít rá, hogy lehetőleg minél messzebb akartak eltávolodni az anyazenekaraik megszólalásától, így a Trande Wind megtért egy poszt-rockot és bizony shoegaze-t minden korábbinál jobban erőltető zenekar lenni, néhány korábbi irány maradvánnyal (lásd pl. „I Hope I Don’t Wake Up” vagy „Rare”) , hogy részben fenntartsák azt a hangzást is, amelynek indultak. Az egész album egy nagyon mély, érett, valamint főként az érzelmekre hangolt utazás, egyszerűen érződik, hogy minden dal épül valahova, a kohézió pedig páratlan, az album folyamát ügyesen tördelik a kiugróbb pillanatokkal és a 2014-es EP-re való felületes visszatekintésekkel. Jesse Barnett hangja fantasztikus, a lemez elején a tanári Thrice-imitálás „I Hope I Don’t Wake Up”, valamint a Deftones-paneleket – főleg a végén – felmutató „Lowest Form” könnyen beránthat a lemezbe, ami viszont ezután nagyon elcsendesedik. Elég csak az olyan tételekre gondolni, mint a „Radio Songs”, a „Grey Light” vagy a franciául megszólaló “Je T’aimerais Toujours”, a fiúk itt olyan számok elevenítettek meg, amelyekre bátran lehet relaxálni. Talán egy idő után fárasztóan hathatnak, de bátor kísérletnek számítanak manapság. Lassú, de jól felépített rockdalok ezek, kis Balance and Composure-szerű alternatív rock esszencia is érződik bennük. A hangulat pedig végig nagyon kellemes, több ízben simogató.

Viszont tipikusan az az anyag, ami jó, de mégis csalódás, mármint az EP fantasztikus egységessége és minőségi tételei után az új dalcsokor, mint nagylemez korántsem üt akkorát, illetve a tempóhoz és a keményebb gitártónusokhoz szokott fül akár érezhet üresjáratokat is (igen, a nyolc dal ellenére, mert azért nem olyan tömör alkotás ennek ellenére sem a You Make Everything Disappear). Összességében így is ajánljuk bátran, hiszen mégiscsak az év egyik legkellemesebb zenei élménye lett, a sok egy kaptafa csapat között ezzel a hangzással biztosan. 7/10