Amíg egy zenekar ki nem hűl – Trivium-lemezkritika

Hol vannak már azok az idők, amikor a Triviumot az egész metálvilág a saját megváltójaként ünnepelte? 2005-ben az Ascendancy megjelenésével az akkor még alig nagykorú floridai srácok példátlanul nagyot robbantottak – a lemezre egy emberként harapott rá a közönség és a szakma is, és azóta is a dallamos metalcore egyik csúcsalkotásaként van számon tartva. A következő évben Heafyék a The Crusade múltidézésével és „de hát mi nem is szeretünk ordibálni” mentalitásával még tovább fokozták a maguk körüli felhajtást, majd a 2008-as Shogunnal nagyjából az előző két irányvonal között félúton megalkották a legepikusabb lemezüket is. Az Ascendancy elsöprő sikerét azonban már ez a két anyag sem tudta megismételni, majd az In Waveszel és a Vengeance Fallsszal a banda szépen lassan bele is süllyedt a szürke érdektelenségbe, ahonnan sajnos a frissen megjelent Silence in the Snow sem fogja őket kiemelni.

Pedig nyár végén még nagyon úgy tűnt, hogy a Trivium hét év után végre visszatalált régi önmagához: az anyagról elsőként bemutatott címadó nyitótétel például kapásból a Shogunos időket idézte meg (szó szerint, hisz a dal alapjai még 2007-ben íródtak), az azt követő Blind Leading the Blind meg a The Crusade hevimetál-slágerének, az Anthem (We Are the Fire)-nek az unokaöccse is lehetne. Aztán megérkezett a teljes lemez, és szomorúan kellett konstatálnom, hogy ennek bizony megint nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Pedig papíron minden stimmel: eltűntek az előző lemez énektémáira jellemző disturbedizmusok, helyettük megint előkerültek a héthúros gitárok, ráadásul minden eddiginél mélyebbre hangolva, és az album megszólalása (külön kiemelve a ritmusszekciót) is tízpontos. Mindez azonban nem sokat ér, ha maguk a dalok nem ütnek, márpedig ezen a téren megint nem remekel a banda. Nem is az a baj, hogy a Silence in the Snow messze a Trivium legheavymetalabb lemeze, és még az új dobos, Mat Madiro meglehetősen íztelen játéka is bocsánatos bűn lenne, az viszont már kevésbé, hogy a zenekar szívét-lelkét jelentő Heafy-Beaulieu gitárpáros is feltűnően spórol a puskaporral. Már megint.

Bár az anyag elején mindebből még mit sem sejtünk – a már említett két nyitódal egyaránt remekül működik, az utánuk érkező Dead and Gone meg minden idők legvastagabb Trivium-groovejával indít (kicsit olyan íze van, mintha John Petrucci játszana valami szaggatott sludge-ot), és a refrénjétől sem lehet egykönnyen megszabadulni. A folytatás azonban már egy jóval szürkébb képet mutat, a további dalokban csak elvétve találni egy-egy kiugró momentumot, maradandó témát. Nagyrészt csak középtempós biztonsági játék megy, de Madiro alkalmankénti gyorsabb tempói sem tüzelik fel a többiek kreativitását, hogy az Until the World Goes Cold balladai lassulásáról már ne is beszéljünk. Pedig utóbbin érezni, hogy nagyot akart vele dobni a banda, nem véletlenül kapott videoklipet is, de egyszerűen túl egyhangú ahhoz, hogy igazán működni tudjon.

És összességében ugyanez mondható el az album egészéről is: túl sok alapjárat, túl kevés kiugró pillanat. Az előző Vengeance Fallsnál azért annyival jobb, hogy nincs végig az az érzésünk, mintha David Draiman írta volna az énekdallamokat, de a „lemezenként pár jó szám” táblával jelzett gödörből most sem sikerült kimászni. Kedves Trivium, legközelebb több gitárhősködést, színesebb témákat, nagyobb lendületet, és fogósabb dalokat kérnénk! Különben ti is ugyanúgy kihűltök, mint az a bizonyos világ. 6/10