Ami ’16-ban kimaradt, #1

Egyfajta Nuskull-hagyománynak is mondható, hogy minden év végére adósok maradunk jó néhány fontos megjelenés kiértékelésével, így 2017-be épp csak belépve ismét szeretnénk kritikák formájában is pótolni bizonyos elmaradásokat. Visszatekintő cikksorozatunk első részében bármiféle műfaji korlát nélkül veszünk szemügyre öt olyan lemezt, amelyek leginkább egységesen kiváló minőségük révén kerültek be az összeállításba, és nagy valószínűséggel sokatok év végi listáján is előkelő helyet foglalnak el.

Norma Jean – Polar Similar

Megjelenés: 2016. szeptember 9.
Kiadó: Solid State Records
Műfaj: metalcore
Támpont: Zao, Every Time I Die

A felemásra sikerült 2013-as Wrongdoers óta eltelt 3 év, kedvenc georgia-i zenekarunk pedig tavaly új albummal dörömbölt lelkünk kapuján. A Norma Jean hetedik nagylemeze, a Polar Similar a zenekar kezdeti korszakára jellemző, Botch-féle kaotikus szerkezetet és agressziót egészen sajátos formában alakítja át és egyben járatja is csúcsra – ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a banda tulajdonképpen átjáróházként is funkcionál, az eredeti tagok közül már senki sincs a felállásban. A zenekar újra visszatért régi kiadójukhoz, a Solid State-hez, és olyan lendülettel és kreativitással kápráztattak el minket, amire talán még nem is volt példa. Egy végtelenül súlyos, emellett mértékkel dallamos és atmoszferikus lemezen bizonyítják be, hogy félelmetesen jól értenek a dalszerzéshez, sőt, azt évről évre egyre magasabb szinten művelik. A metalcore disszonanciáját hol poszt-mindenféle stílusjegyekkel ötvözik, hol pedig csöpögős, mocskos southern- és sludge-témákba hempergetik, aminek eredménye a zenekar legsötétebb és egyben legsúlyosabb érzelmi labirintusa. A Norma Jean bátran kilép a komfortzónájából, és az ismeretlen területen iránytű nélkül is tökéletesen tájékozódik. Amit mindig is szeretni lehetett ebben a bandában, az az, hogy mindenféle erőlködés nélkül tudnak olyan kemények és egyszerre progresszívek is lenni, amire a mai metalcore-zenekarok 90%-a csak nyálat csorgatva vágyakozik. Ha már a Deftonesnak nem sikerült, akkor a Norma Jean zökkenőmentesen összeolvasztotta a súlyos témákat az érzelmi gyengédséggel (Reaction), tovább színesítve az amúgy sem fakó lemezt, amelyen egyébként egy vendégénekes, a Coalesce-tag Sean Ingram is feltűnik. Erre a lemezre vártunk évek óta egy ilyen kaliberű bandától: végtelenül súlyos, emellett érzelmes, progresszív, és talán a legsötétebb alkotás amit a srácok a Douglasville-i boszorkánykonyhájukban eddig alkottak. A metalcore kiüresedett fogalmát az ilyen bandák miatt még nem lehet végleg eltemetni. 9/10 (Simon Ferenc)

Touché Amoré – Stage Four

Megjelenés: 2016. szeptember 16.
Kiadó: Epitaph
Műfaj: poszt-hardcore/screamo
Támpont: La Dispute, Pianos Become the Teeth

A Touché Amoré most először adott ki lemezt az Epitaph kiadó gondozásában, a Stage Four című album pedig azonnal bejelentkezett a zenekar legjobban sikerült anyagainak első helyére. A 2013-as Is Survived By lemezhez képest az új anyagon egy kissé eltolódtak az arányok: sosem hallottunk még ennyire dallamos Touché Amoré-lemezt, és ez kifejezetten jól áll a srácoknak. Ők is tettek egy lépést a Pianos Become the Teeth-nél is tapasztalt dallamosodás irányába, majd a poszt-hardcore és a screamo mellé fűszerként egy kis poszt-rockot és egy csipetnyi shoegaze-t szórtak. Jeremy Bolm tiszta énektémái új oldaláról világítják meg a zenekart, ám ezek a részek nem mindig sikerültek a legjobban, a kórusok erőtlensége és hiánya pedig több helyen feltűnő. Az új anyag legnagyobb erősségét nem más adja, mint a mondanivaló, és annak zenei formába ültetése, ugyanis a Stage Four nem csak arra utal, hogy a srácok immáron negyedik lemezüket adták ki, hanem Jeremy édesanyja elvesztése miatti gyásza áll a dalszövegek középpontjában. “Nem túl gyakran nyílok meg emberek előtt, de amikor dalokat írok, a lehető legőszintébb és legnyíltabb akarok lenni”– nyilatkozta a frontember, aki a lemezen teljes mértékben alátámasztja állítását; néha konkrétan rossz érzése van az embernek a dalok hallgatása közben, és egyáltalán nem a zene minősége, hanem a mondanivaló mélysége miatt. Sajnos a mai világban egyre többünknek van olyan ismerőse, akinek a rákbetegség tette pokollá az életét, így sokan átérezhetik azt az éktelen kínt, a tehetetlenséget, amit Jeremy felkiabált a lemezre. Előkerülnek azok a bizonyos gyomorbajos dalszövegek, és a zenészek gondoskodnak róla, hogy ezt az alapot még inkább szívszaggatóvá alakítsák. A Stage Four egy bűntudattal és önmarcangolással teli, fájdalmas vallomás az énekestől, amely kellően masszív, katartikus és monumentális élményt nyújt, egy végtelenül bensőséges és személyes környezetben. 8,5/10 (Simon Ferenc)

Anaal Nathrakh – The Whole of the Law

Megjelenés: 2016. október 28.
Kiadó: Metal Blade Records
Műfaj: extrém metal, industrial metal, black metal
Támpont: Cattle Decapitation

Még egy zenekar a tavaly lemezzel jelentkezett bandák listájáról, aki megcsinálta eddigi pályafutása legjobb művét. Amikor az Anaal Nathrakh 2007-ben kiadta az In the Constellation of the Black Widow-t, meggyőződésünk volt, hogy az anyagból áradó végtelen agressziót és a mindent elöntő erőszakhullámba csomagolt káoszt már nem lehet felülmúlni. És igaz, hogy a birminghami duó (igen, ezt mindössze két ember követi el!) azóta is folyamatos minőségi szintet hozott, de azt az elemi terrort nem sikerült hiánytalanul felülmúlni – egészen eddig. Az angolok a The Whole of the Law képében ugyanis egész egyszerűen megírták történetük legkegyetlenebb lemezét, amivel végérvényesen bebizonyítják, hogy ha infernális világvége-soundtracket kell készíteni, akkor ők a legtökéletesebbek rá. Extrém ipari metal, kis elektronika, nem kevés black metalos, grindcore-os és power metalos elem, illetve a legjobb helyeken ízlésesen elhelyezett dallamok, és máris újra zakatol az erőszakgyár. A lemez olyan tornádóként söpör végig a saját, William Butler Yeats, Shakespeare (Hell Is Empty and All the Devils Are Here) és Aleister Crowley ihlette világán, amire eddig nem volt példa. Valahogy így lehet elképzelni azt, amikor a pokol legmélyebb tárnáiból elszabadult arctalan féllények megostromolják a mennyek kapuit. Nincs kegyelem, csak hideg és tiszta gyűlölet, ami valóságos, és a csontig hatol. A gonosz manóból átfejlődő King Diamond, azaz Dave Hunt (zseniális művésznevén V.I.T.R.I.O.L.) egészen elképesztő énektémákat hoz, ráadásul saját bevallása szerint semmiféle effektet nem használ a tiszta éneksávok felvételekor; hangszeres fronton pedig Mick Kenney az, aki indulást parancsol az alvilági légióknak. És amikor már azt hiszed, hogy vége a rettegésnek, a páros két kiváló feldolgozással (Iron Maiden, The Specials) még tovább borzolja a kedélyeket, pedig itt már ötven perc körül jár a lemez hossza, de az album töménysége ellenére egyáltalán nem tűnik túlnyújtottnak. Lassan elfogynak a jelzők ennek a zenekarnak a zsenialitására, ami nem is feltétlenül probléma – amíg lehetőség van rá, mi maximálisan kiélvezzük munkásságuk gyümölcsét, remélhetőleg még hosszú éveken keresztül. A félelemkeltés és a végzetes pusztítás földi helytartói megírták 1998 óta íródó történetük legjobb lemezét, amelynek végén kiürült tekintettel elméd szétzilált darabkáid próbálod újra egyesíteni, miközben ismét egyetlen kérdés nem hagy nyugodni: lehet ezt még tovább fokozni? 10/10 (Simon Ferenc)

Vektor – Terminal Redux

Megjelenés: 2016. május 6.
Kiadó: Earache
Műfaj: technikás thrash metal
Támpont: Voivod, Coroner, Death

Öt év telt el a második Vektor-lemez óta, és bátran kijelenthetjük, hogy a pennysylvaniai négyesfogat kilépett a Voivod árnyékából, és egy olyan művel álltak elő, amely eddigi pályafutásuk csúcsa. Ha valamire, akkor erre az albumra tényleg megérte várni, ugyanis aminek a Terminal Redux 73 percében fültanúi lehetünk, az az elmúlt jó néhány év progresszív thrash metal termésének a csúcsteljesítménye. Az epikus űrbéli történet az említett kanadai legenda mellett főleg az Atheist és a Megadeth által lefektetett hagyományaokat követi, illetve sosem volt még ennyire kézzelfogható a Death hatása, és ez bizony kifejezetten jól áll a srácoknak. A David DiSanto vezette zenekar megtalálta azt a bizonyos kaput, amit Chuck Schudiner már a ’90-es években is feszegetett (de tragikusan korai halála miatt sosem tudott teljesen felnyitni), és csak remélni tudjuk, hogy az évek múltával DiSantóék a kulcsot is meglelik a zárhoz. Ezenfelül a lemezen számos hatást érhetünk még tetten a Pink Floydtól a Rush-on át Devin Townsendig, mégis ez a végtelenül komplex, a szó szoros értelmében vett progresszív, monumentális sci-fi opusz olyan könnyedén és egyedi módon varázsol el, ahogy arra csak kevesen képesek. Egy-két túlbontott témától eltekintve az egész album végig rendületlenül húz, és minden másodperceben újabb kincseket mutat, amiket alig győzünk felfedezni. Utoljára a Mekong Delta vagy a Coroner fénykorában hallhattunk ilyen kreatívan kibontakozó, ezerarcú thrash-dalokat, és a maga nemében bizony az év egyik legnagyobb meglepetésekének tekinthető a Terminal Redux. Ritkán találkozunk egy zeneileg és történetét tekintve egyaránt ennyire kiterjedt és szerteágazó lemezzel, amely extrém módon feszegeti a műfaj és saját maga határait. A mai figyelemzavaros és -hiányos világban egy efféle intergalaktikus utazást sajnos csak kevesen értékelnek, ennek ellenére mi bízunk benne, hogy minél több hallgatóhoz eljut a zenekar csodálatos harmadik nagylemeze. Igen, a stíluson belül jelenleg a Vektor a legjobb, és ez még úgy is igaz, hogy az év végén DiSanto mellől mindhárom tag kiszállt, és az énekes/gitáros jelenleg a zenekar újraszervezésén munkákkodik, hogy aztán újult erővel folytathassa tovább ezt az elképesztő utazást. 9/10 (Simon Ferenc)

Whores. – Gold.

Megjelenés: 2016. október 28 
Kiadó: eOne Music
Műfaj: noise rock
Támpont: Melvins, Black Tusk

Az atlantai zenekarok nagyon tudnak valamit. A város nem egy kiváló bandát termelt ki az idők folyamán a Mastodontól a Kylesáig, a Baronesstől a Black Tuskig, és ehhez az impozáns névsorhoz csaphatjuk most hozzá végleg a Whores.-t is, akik a bemutatkozó albumukkal piszkosul odapörkölnek. A noise rockot sludge-os elemmekkel vegyítő trió 2010 óta tevékenykedik, ezidáig két EP-t adtak ki: az elsőt 2011-ben Ruiner címmel, majd ezt követte 2013-ban a Clean. Ezek alapján nem foghatjuk rájuk, hogy éppen elkapkodták volna a nagylemezes bemutatkozást, de a Gold. egy szinte tökéletes debütálást rejt magában, még az előzményeket ismerve is úgy maga alá passzíroz az album, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Zajos gitárok, egyetemes grúvok, teli torokból elkövetett acsarkodás – aki kicsit is fogékony az efféle zenékre, az szinte kizárt, hogy csalódni tudna a Christian Lembach vezette banda muzsikájában. Természetesen a trió nem akarta újra feltalálni a kereket, csak írtak egy valóban töltelékmentes anyagot, amit majd’ szétvet a dinamika, és aminek a torz külcsínje alatt fogós dallamok is megbújnak szép számmal, garantálva, hogy ez a 35 perces energiabomba hosszú napokra beragadjon a lejátszódba. Az anyag hangzása is példás, élmény a torzan bugyborékoló basszusgitár nyújtotta alapokra érkező, hol ötletes, hol punkosan elsikált riffek sorát hallgatni. Mind a lemez hossza, mind a dalsorrend kéz a kézben jár a lehető legjobb végeredmény érdekében, biztosítva, hogy a Gold az idei év egyik legjobb nagylemezes debütálásaként vonuljon be a köztudatba. 9/10 (Tósaki Andor)