Ami ’15-ben kimaradt, #2

1280x720[1]

Sajnos a NuSkull szerkesztőségének 2015-ben sem sikerült időben reagálni minden arra érdemes megjelenésre, így az év végével ismét egyfajta pótlás jellegű cikksorozatot indítottunk. Az első részben egy csokornyi hazai debütáló anyagot szedtünk össze, most pedig itt a folytatás, amikor is külföldön is szétnézünk egy kicsit, különösebb műfaji, földrajzi, vagy bármilyen egyéb megkötés nélkül. Következzen tehát egy kiváló svéd punklemez, némi lehengerlő death metal és -core, valamint 2015 egyik legfontosabb mainstream metállemeze, amelyért viszont sajnos már közel sem tudtunk az előbbiekhez hasonlóan lelkesedni.

Raised Fist – From the North

UtskriftMegjelenés: 2015. január 19.
Kiadó: Epitaph Records
Műfaj: hardcore punk
Támpont: Comeback Kid

A több mint két évtizede rendületlenül zakatoló svéd Raised Fist már jó ideje maradandó nyomot hagyott az európai hardcore színtéren, köszönhetően az olyan alaplemezeknek, mint az új évezred elején megjelent Dedication, vagy az utána következő Sound of the Republic, most pedig hat év kihagyás után jelentkeztek új anyaggal. A zenekar által többször is hangoztatott összetevőket – New York hardcore, svéd punk, és metal – ezúttal is sikerült jól működő egységgé formálni. A korábbi munkásságuk tükrében a From the North egy következő lépést tett a legutóbbi Veil of Ignorance albumon már bőven érződő dallamosság kiteljesedésének irányába. A korai énjüket kissé háttérbe szorították a srácok, ezúttal inkább könnyebben befogadható, fogósabb tételek megírása volt a cél. Felejthetetlen témákkal és túlcsorduló energiával öntöttek lelket minden egyes dalba, elérkezve a banda egy újabb állomásához. Sosem volt még ennyire fülbemászó egy Raised Fist lemez, ami viszont magával vonta egyes régi hallgatók ellenérzését. A Between the Demons-féle nyers, agresszív hangzás sajnos egyre kevesebbszer érezhető a korongon, ám ezeket a hiányokat jól ellensúlyozzák az egész lemezt végigkísérő monumentális, fogós dalok. Alexander “Alle” Hangman megtépázott torokhangján előadott, a zenekar védjegyévé vált “rappelése” ezúttal is lehengerlő. Dalszövegeit mint mindig, most is tudatosan építette fel, a tőle megszokott témaköröket érintve, mint a környezetszennyezés és a társadalomkritika. Negatív jövőt festő, mégis pozitív, reménykeltő atmoszférát teremtő hangulat jellemezi a dalokat, amiket ezúttal sem bonyolítottak túl, mégis az ellenállhatatlan lendület, a feledhetetlen riffek és elgondolkodtató mondanivaló egységessé és élvezhetővé teszik az albumot. Egy fokkal talán még erősebb lett volna a lemez, ha a hangzásra egy kicsivel több energiát fordítanak, de még így is bőven az élvezhető kategóriába esik az anyag minősége. A régi rajongók bánatára a srácok egyre távolabb kerülnek a kezdeti anyagaiktól, ám ettől függetlenül egy őszinte, jól összerakott, pazar albummal gazdagodott a zenekar életműve. 8,5/10 (Simon Ferenc)

Nile – What Should Not Be Unearthed

nile-what-should-not-be-unearthed[1]Megjelenés: 2015. augusztus 28.
Kiadó: Nuclear Blast
Műfaj: technikás death metal
Támpont: Hate Eternal, Behemoth

A Nile egy igazán megbízható death metal csatagépezetté alakult az évek folyamán, nevük szinte garantálja is az elvárható minőséget. George Kollias 2004-es csatlakozásával Dallas Toler-Wade és Karl Sanders úgy tűnik, megtalálták a zenekar tökéletes felállását, egyedül a basszusgitáros poszt maradt átjáróház azóta is. (Mondjuk elég fura, hogy nem tudnak egy olyan zenészt találni a posztra, aki néhány évnél tovább húzza mellettük, de ezen szinte már meg sem lepődünk.) Ami mindenképpen a Nile mellett szól a kezdetek óta, hogy teljesen egyedi, amit csinálnak, valamint olyan technikai fölénnyel tolmácsolják témáikat, ami rendesen hazavág jó pár hasonszőrű bandát a mezőnyből. A hangzásuk szinte védjegyszerű, azonnal felismerhetőek, ami nem kis fegyvertény a manapság is túltelített death metal közegben. Természetesen mit sem érne a fölényes hangszerkezelés, ha témáikat nem öntenék fogós dalokba, ez a tendencia pedig az utóbbi két lemezen érhető leginkább tetten, már az At the Gate of Sethu is egy meglepően jóra sikerült lemez lett, tele gyilkos, mégis fogós riffekkel és dalokkal, és ezt a hozzáállást igyekeztek továbbvinni az új anyagra, a What Should Not Be Unearthedre is, amely már a banda nyolcadik (!) stúdióalbuma. Ami legelőször feltűnhet, az az átlagos földi halandói hosszúságú számcímek gyakoribbá válása, nyoma sincs már a régi megalomán címkézésnek (a Papyrus Containing the Spell to Preserve Its Possessor Against Attacks From He Who Is in the Water című számukat nem is sokan skandálták koncerteken), talán ez is változhat a jövőben. Letisztultabbá vált mind a hangzás, mind a dalszerkezetek is, ez utóbbi mondjuk természetesen csak önmagukhoz képest, de mindenképpen jót tett ez a pici iránymódosítás. Igyekeztek minél emlékezetesebb témákkal felvértezni a dalokat, ez sokszor sikerül is, ám még mindig beleesnek abba a hibába, hogy a számok egy idő után egyszerűen teljesen összefolynak. Hiába az emberfeletti teljesítmények (George Kollias valami eszméletlen szinten űzi a dobolás magasiskoláját), 50 perc nagyon sok ennyire tömény, ennyire masszív zenéből. Ha mindezektől eltekintünk és nem vagyunk restek mélyre ásni a lemezben, még mindig egy átlagon felüli death metal monolitot kapunk – a Nile hozta, amit kellett, de összességében a What Should Not Be Unearthed picivel gyengébb lett, mint az elődje. 7,5/10 (Tósaki Andor)

Fit For An Autopsy – Absolute Hope Absolute Hell

Fit-for-an-Autopsy-Absolute-Hope-Absolute-Hell[1]Megjelenés: 2015. október 2.
Kiadó: eOne
Műfaj: deathcore
Támpont: Whitechapel, Gojira

Kezdjük egy vallomással: alapvetően mindig is szkeptikusként viszonyultam a deathcore műfajához. Ugyanakkor talán éppen ezért is lehet némi jelzésértéke annak, ha néha a zsáner egy-egy lemezére még így is fennhangon kezdek kiabálni mindenféle magasztaló jelzőket. Ennek fényében jegyezném meg azt is, hogy az utóbbi évek legjobb műfajbeli történésének a Whitechapel 2012-es self-titled albumát tartom, amelyen a Tennessee-i hatosfogat addig is rettentő sötét, kietlen és kegyetlen hangulatvilágát a közegben megszokott zenei eszköztár mellett egy sor groove-osabb téma is erősítette, és az anyag elől egyszerűen nem volt menekvés. És hogy ezt miért hozom fel egy Fit for an Autopsy-recenzióban? Csak azért, mert alanyainknak már az előző lemezénél, a 2013-as Hellboundnál is úgy éreztem, hogy megvan bennük a potenciál egy újabb, a körfűrészeshez hasonlóan letaglózó anyag elkészítésére, de az a bizonyos apró plusz még hiányzik hozzá, amitől többé válhatnának, mint egy “szimplán” tehetséges deathcore-iparos. 2015-re pedig ki sem mondott imáim meghallgatásra találtak, és az Absolute Hope Absolute Hell egy egészen meglepő irányba nyúl ki a műfaj határain túlra – még ha ezt nem is fogjuk azonnal észrevenni. A lemez nagyjából ugyanott veszi fel a fonalat, ahol a Hellbound letette: ugyan a három gitárossal felálló banda azóta átesett egy énekescserén (Nate Johnson ki, Joe Badolato be), de alapvetően megint ugyanazt a sötét, pokoli mélyre lehangolt és lehangoló, az ember és a világ végéről prédikáló aprítást és döngölést kapjuk. Badolato egyébként hang tekintetében gond nélkül hozza az elődje (és a műfaj) által felállított szintet, és a dalszövegei is kitűnően illeszkednek a zenéhez, a sorokra való odafigyelés már rögtön a lemez bevezetőjénél még súlyosabbá tudja tenni az amúgy is erős “amocskoséletbe”-élményt. Aztán ahogy mélyebbre merülünk az anyagban, szép lassan elkezd kirajzolódni az a bizonyos műfajon kívülről importált fűszer is, ami pedig nem más, mint egy jó nagy adag Gojira-hatás. Ez először csak a franciák által előszeretettel alkalmazott nyekergő húrsikálás-hangok képében mutatkozik meg (a Saltwound harmadik percénél hallható breakdown kétségkívül a tavalyi év egyik leginkább arcot ökölbe szorító pillanata), majd a lemez második felére megjelennek a Duplantier-ékre szintén jellemző hömpölygős témák is. Sőt, a Ghosts in the River című tétel eleje riffestől-vokálostól-mindenestől simán ráfért volna a L’Enfant Sauvage lemezre is. New Jersey fiai remek érzékkel fésülték össze ezeket a hatásokat a hagyományosabb és az alkalmankénti dallamosabb részekkel, és ezen a ponton mindenképp kiemelendő még az Absolute Hell zárószáma, a Swing the Axe is, amely egy lassan felépülő, középtájon egészen parádés gitárjátékkal felvértezett világvéghimnusz, egy kíméletlenül elsöprő fináléval megkoronázva. Az album hatására egyébként nagyban rásegít a Will Putney gitáros (és egyébként ismert producer) stúdiójában kikevert atomhangzás is, különösen a lemez dobsávjai szólnak gyönyörűen. Összességében tehát az Absolute Hope Absolute Hell 2015 egyik abszolút csúcsteljesítménye, deathcore-on innen és túl is. 9/10 (Völgyesi Ádám)

Five Finger Death Punch – Got Your Six

gotyoursix[1]Megjelenés: 2015. szeptember 4.
Kiadó: Prospect Park
Műfaj: groove metal
Támpont: Pantera, Stone Sour, Killswitch Engage

Bő egy évtizede a Five Finger Death Punch története igazi sikersztoriként indult: adott a Kelet-Európából Amerikába szakadt gitáros, aki bandát alapít, és rendíthetetlen kitartással és szorgalommal vág bele metálzenészi álmai megvalósításába.  Két évvel később, a 2007-es debütáló lemez megjelenése után ez úgy tűnt, sikerülhet is: a képregénybe illő imidzs és a Pantera szigorából, az amerikai rádiómetal(core) dallamosságából és a nu metal közérthetőségéből (oké, mondjuk ki: arcpirítóan buta szövegekből) építkező hangzásvilág egy csokor ellenállhatatlanul fogós dallal karöltve meg is hozta az eredményét, és a banda próbatermén egy csapásra bekopogtatott a Siker és a Hírnév. Aztán két évvel később megjelent a második lemez, amiről szintén nagyjából ugyanezt lehetett elmondani. Aztán újabb két évvel később megjelent a harmadik lemez, amiről ismét nagyjából ugyanezt lehetett elmondani. Aztán… inkább nem is folytatom, értitek ti. Jelenleg ott tartunk, hogy a Five Finger Death Punch-ból tényleg felső ligás metálbanda lett, zeneileg viszont immár a hatodik albumukon toporognak centire (vagy hüvelykre) pontosan ugyanazon a helyen, amivel önmagában még nem is feltétlenül lenne baj, viszont időközben a slágerekből is csúnyán kifogytak. Az ősszel megjelent Got Your Six és a legutóbbi, 2013-as dupla lemez részei között nagyjából annyi a különbség, hogy az új anyag frontján szereplő tagbaszakadt, felfegyverkezett alakkal még kevésbé szívesen futnánk össze egy sötét sikátorban, mint az előző két borító cingár ördögszarvas figuráival. Dalok szempontjából viszont megint csak ugyanazokat a pár hangra szorítkozó modern riffkliséket és kiszámítható dobtaposást kapjuk, néhol némi akusztikus balladázással váltogatva (ebből most épp valamivel kevesebb jutott, mint legutóbb), változatlanul közhelyes szövegekkel. Újdonságot mindössze annyit mutat az anyag, hogy a Jekyll and Hyde című első single verzéit (állítólag) Ivan Moody késő éjszakai telefonos üzeneteiből vágták össze, a Question Everything című tételben pedig ezúttal nem a bevezetőben vagy a versszakokban, hanem később, a szóló idejére kerülnek elő az akusztikus gitárok. Utóbbi egyébként még az album jobban sikerült darabjai közül való, mint ahogy a kissé Black Label Society-sen induló, klipes Wash It All Away is, de abban hiába is reménykedünk, hogy bármelyikük megütné a Hard to See, az Under and Over It, vagy akár a Lift Me Up szintjét, amely a banda utolsó emlékezetes szerzeménye volt három évvel és két albummal ezelőtt. A mérleg másik oldalán azért megjegyzendő, hogy természetesen a Got Your Six hangzása kifogástalan, Zoltan Bathory és Jason Hook időről időre egészen kitűnő gitárszólókat is villantanak, és Ivan Moody is kiválóan teljesít énekfronton. Viszont amíg mindezt ennyire klisés és érdektelen dalokban teszik, addig sajnos nem tudunk nekik többet adni, mint egy nagylelkű 4/10. (Völgyesi Ádám)