Alternatív énkép – Whitechapel: Kin

Az idősebb korosztályba tartozó deathcore-rajongók előtt bizonyára nem ismeretlen a Whitechapel neve, ugyanakkor valószínűleg éppen ők fogják a sarokba hajítani az új, Kin névre keresztelt lemezt, amely gyakorlatilag egyenes folytatása ez előző, igen megosztó The Valley albumnak. Tegyük azért hozzá, hogy ez egyáltalán nem lehet meglepetés, várható volt, hogy a nyers deathcore megszokott útjáról letért banda marad ezen a nyomvonalon, ezt bizonyította az előfutárként kiadott Lost Boy című dal is.

Az I Will Find You kezdésnek rögtön le is szögezi, hogy nagyjából mire számíthatunk az album egészét tekintve. A folkos, engem az In Flamesre emlékeztető intro után tempós riffek hada, dallamos, néhol akusztikus gitártémák váltják egymást. A hangzásba nem lehet belekötni, minden nagyon jól szól, de nem túl steril. Külön piros pont Alex Rüdinger dobosnak, egyszerűen élvezet hallgatni, ahogyan üti a bőröket, cifrázza a groove-okat. Phil Bozeman a jellegzetes, öblös hörgése és a közelmúltban kialakult tiszta éneklése között csapongva követi a hangszerelést, ismét a narrátor szerepét játszva, párhuzamban a The Valley vallomásos történetvezetésével, ám elmondása szerint most egy „mi lett volna, ha” cselekményvonalat kapunk. Mi történt volna, ha Phil a sötét utat választja, az ebből született alternatív énje pedig kísérti őt, megpróbálja a saját világába csalogatni. Innen hát a lemez címe: Kin, mint rokon. Ez a Lost Boyt hallgatva körvonalazódik igazán, illetve az is, hogy különböző irányzatokból összegereblyézett stílusjegyekkel kísérleteznek a srácok ezen az anyagon is: az őrülettel átitatott atmoszférát teremtő gyors gitártémák éles fordulattal váltanak a Toolra hajazó lebegésre, amit egy lendületes gitárszóló követ. A horrorisztikus légkört csúcsra járatja az A Bloodsoaked Symphony, amihez családi témákat boncolgató, nem éppen családbarát klip is készült. Ez az egyik olyan darab, amiben a deathcore irányzat elemei visszatérnek. A kísérteties startot darabolós, bólogatós riffek követik, és persze breakdown nélkül nem lehet teljes ez a szám.

Ezután viszont az új vonalat ismerhetjük meg mélyebben, az Anticure ugyanis a legdallamosabb tétel, nem csupán a lemezen, hanem a banda élettörténetében is. Ha a keményvonalas old school rajongók eddig nem tenyereltek rá a stop gombra, most vélhetően megteszik, mert ez, kérem szépen, már csak nyomokban tartalmaz deathcore-, vagy egyáltalán metal elemeket, ráadásul túl éles váltás, kizökkent, egyszerűen nem illik a képbe a maga rációrock-szerű hangzásvilágával. Sajnos ezzel az eddig jellemző légkörnek búcsút is inthetünk. Szertefoszlik, elhalványul a rémálomszerű érzés, teljesen nem is tér vissza, hiába a brutális folytatás még egy-két dal erejéig. Az igazi gond itt kezdődik. Eddig képesek voltak úgy vegyíteni a pusztító sújtásokat a dallamos, tiszta énekkel megspékelt stílusjegyekkel, hogy élvezhető legyen, ráadásul az izgalmas történet is berántott. A továbbiakban viszont az eddig bevált képletet sutba vágva túlságosan elüt a két irányzat egymástól, szimplán inkoherenciába fullad. Erre a legjobb példa a Without Us, ami málházós, hat láb mélyre hangolt deathcore-riffekkel kezd, de aztán a popos ének konkrétan komikussá teszi az egészet. A lemez záró és egyben címadó tétele pedig egy szomorkás hangvételű rockballada, ami finálénak éppenséggel decens is lehetne, de a korábbi baklövések után nem zárja be úgy a kört, ahogy kell.

Kíváncsian vártam a Kint, mert jómagam is a deathcore-őrültek táborát erősítem, ugyanakkor nyitott vagyok zeneileg annyira, hogy a The Valley elnyerte a tetszésemet és nem csípőből, hiperkritikus módon álltam hozzá a folytatáshoz. Sajnos végeredményben mégis csalódnom kellett, mert bár a lemez első kis szelete szépen felépít egy sajátos mondanivalóval tarkított lidércnyomással vetekedő atmoszférát, egy idő után a felhasznált stílusjegyek keveredése instabillá válik, többször ellehetetlenítve egy-egy tételt, ezáltal hosszú távon magát a lemezt is. 6/10