A veszprémi Almost Saint 2002-ben alakult, Gálfy Levente (vokál/ gitár), Gálfy Richárd (dob) testvérek és unokatestvérük Sárfi Georgina (basszusgitár), elszenvedte a szokásos tagcsere párbajt. Amiről most olvasol, az első kislemezük, amit már megelőzött 2003-ban a At the Gate of Two Worlds című 5 számos demojuk. Azon még helyet kapott egy magyar nyelvű dal, míg az újon csak angolul hallhatjuk a szárnycsapásait a veszprémi srácoknak. Ők maguk műfajukat progresszív black metálnak aposztrofálják, mely részben igaz is. Ez a közel 29 perc egy könnyen befogadható, energikus, dallamos. Ám azért megvan a maga éle, hiszen a black metál gyökereiből táplálkozik, de attól mégis elrugaszkodó, színes és atmoszférikus zene, melyre nem szívesen húznám rá az avant-garde jelzőt, pedig nem egy téma hajaz, a Diabolical Masquerade féle megoldásokkal, mely által ez azért kis hazánkban mindenképpen újító jellegű próbálkozás.
Az 5 évvel a hátuk mögött róva a köröket, azért érezni a koncepcióban, hogy nagyon is megvannak az elképzelések, melyek itt-ott nagyon jól kerekednek ki, máskor kevésbé… mi ennek az oka? Az anyag legnagyobb hibája mindenképpen a dobban és a dobosban van, a progresszív építkező zene, szárnyalni próbál, emelkedni, újat adni, ám a csapkodó dobok nagyon súlyosan a földre húzzák vissza a produkciót. Néhol pontatlan, néhol pedig csak egyszerűen jobban technikázva sokkal többet hozhatna ki az adott részből, s így összességében a dalokból is. Ettől függetlenül
Gálfy Richárd megadja a ritmusokat, és össze is állnak a dalok, csak néhol nagyon zavaróak a botlásai. A másik, ami zavart, hogy a jó külalak és hangzás ellenére
Bolla Attila basszusa mégis a háttérben cammog, holott a feszes dallamai egyáltalán nem méltók a bujdosásra,
Szandi Róbert szintetizátor témái éppen úgy sokat dobnak az EP-n, mint
Györgydeák Ivó gitárja.
Gálfy Levente hangjával könnyen meglehet békélni, rikácsoló, de nem zavaró, ahogy a gitárok hangzásban sincs semmi gond, a kásás, darázsfészek pedig csak, mint mentalitás érezhető.
Heart-el indítanak, szívdobogás és kísérleti szintetizátorok, melyre egy talán kissé jazzes zongora és akusztika épül rá, itt már érezhetővé válik a
Diabolical Masquerade munkássága, de kozmikus hangulata miatt, nekem
Limbonic Art is eszembe jutott, ahogy 5:40 körül téma, egy kissé
Samael szerű, főleg mikor kibontakozik és egésszé lesz; a zongorák is egy picit talán régi
Dimmu Borgir (lehet érte meg-kövezni, haha) illetve
Therion (
Theil időszak) szerűen csilingelni kezdenek. A végére megvan a feszesség és a sebesség is, így a nyitó dal is egyértelművé teszi a rengeteg téma és a nagyon színes és fájdalmas, epikus zenei és érzésvilág kerekedését, a végére dob és zongora játszadozik el szomorkásan, akár az ősz sárguló falevele lassan a kavargó szélben, megtartva a romantikát, és a bele nem törődést az elvesztett szerelembe, mint matéria és lelkiség.
A címadó keményen kezd, maga alá gyűrve a hallgatót, megtaposva, szaggatva, ám csakhamar váltanak, egy kis folkos téma bontakozik ki, mely engem leginkább az
Einherjer és az
Enslaved egyszerűbb megoldásaira emlékeztet. Ebből kellemesen építkeznek, középtempósan, mégis szállósan, jól megkomponált és virtuóz szóló futammal, hörgés és károgás energikus lépkedése közepette viszik a hallgatót be a sűrűbe, ahol egy kis leállás után, egy erősen atmoszférikus részt kapunk. Nekem kissé unalmas, sok ilyet hallottam már, de 3:10-től szaggató tamos-pergős csépelésükkel felébresztik a hallgatót. Majd újabb váltás, mely után főszerepet kap a zongora, a gitárok riffelgetnek, újra a kesernyés dallamokon van a főszerep, egy kis zúzda a végére és zárul az ironikus kattogás. Avagy az emberi butaság és vakság kifigurázása, a világ azért színes, azért enged meg annyi aspektust, hogy onnan lássad és azt, amit akarsz, vagy tudsz… kissé fura talán egy black metál zenekartól éppen a trend elleni újítás, de mindenképpen érdekes gondolat.
Az
Only I Exist lassan felemelkedő kicsavart dallamai tetőznek, és energikus halmazzá duzzadnak, melyből csapkodó váltásokkal indul meg a had. Ez az anyag egyik legkeményebb dala,
Gálfy Levente nagyon jól teljesít mind a vokál, mind a gitárok terén, lüktető massza, kemény riffekkel pásztázva… halálhörgés és sátáni károgás, középtempó, majd sebesség, a végére, pedig atmoszférikus terítés a létezésről, a cselekvésről és a segítségről, mint jóság és érzet. Azt az örök dilemmát feszegetik, aminek puritán és leegyszerűsített verziója, az a kérdés: miért dobsz a kéregető remegő és koszos markába aprót? A választ a szituációban és az önérzetedben keressed…
Lépjünk tovább a lassan meginduló, kissé
Mortiis, kissé
Dimmu Borgir szerű szintetizátorokkal megkomponált
The Beginning-re, több mint másfél percet kell várni, míg adnak valamit, de érdemes várni, a kellemes dallam számomra
Paradise Lost féle hangulatot teremtett meg, de zeneileg messze esik tőle. Ami viszont a legérdekesebb, az, ami 2:23 után következik, vastag tammal kísért, szaggatás, mely némileg punkos, némileg stoneres, és mindenképpen felejthető, hiszen utána teljesen más dallamokat kapunk… gyönyörű váltakozások, érzések és sebességek, hangulatok és színek fájdalmas kavalkádja ez, mely teljesen instrumentális, s bár a
Necrophobic Nifelhel számához nem sok köze van, mégis hasonlóan megfoghatatlan, végtelenségbe burjánzó, építkező és romboló, emlékeztető és felejtető dal, egy remek tétele az anyagnak!
Végül elérkezik a zárás,
My Goodwill címmel, melynek kezdése is totálisan black metál, és a folytatás is. Talán az
Emperor vagy
Dissection dolgokhoz áll legközelebb, melyen csak tovább erősít az 1:26 után riffelgetős rész, amire felváltva jön a pusztítás és az építés egyaránt, a kislemez második legsúlyosabb dala, ahol az érlelődő önvívódás, kettős személyiség lépked az ugróiskolán, melyet már csak szemében lát az áldozat, vonalait rég elmosta az eső…
Hazánkban hasonlót talán a budapesti
Damned Spirit's Dance játszik, de mindkét zenekar más és más irányból járja körül az olvadó fekete fém kevergethető üstjét, mindkettő zenekar profi kohót üzemeltet, míg a
DSD nemzetközi kiadóra lelt, addig az
Almost Saint keres, melyre inkább külföldön van esélyük. A fővárosi srácok zenéjére leginkább az avantgárd a jellemző, addig a veszprémiekére a progresszív szárnyalás. Egyikük szövegei se a black metál klisékben végződnek, emberi dolgokról szólnak, embereknek, új és új színt öntve haldokló lelkünkbe, új és új cseppet fiolába lopva fonnyadó szívünkbe… ajánlott tehát szinte bárkinek, akit nem akaszt meg egy kis csépelés, szintetizátorral töltött károgó emészthető vokál.
10/ 9,7 (rengeteg remek ötlet és megvalósítás, de a beteljesedés még nincs itt)
—
A remek hangzású dekoratív kislemez megvásárolható 1200 FT + pkg (tehát durván 1500 HUF) összegért az alábbi címen: szijaivo@freemail.hu, vagy ivo@almostsaint.hu
Almost Saint @ Myspace
