Aliases – Safer Than Reality

Ugyan a SikThben Weller volt a hangsúlyosabb dalszerzőnek elkönyvelve, természetes, hogy Pin karakteres gitárjátéka és elképzelései is nagyban hozzájárultak az egyes számok végső arculatához. Ezek után nem meglepő, hogy a legtöbben a SikTh hiányát pótló zenekart vártak az Aliasesben. Jelentem, az ő igényeik feltétlenül és kivetni való nélkül ki lesznek elégítve. A Safer Than Reality nagyjából onnan indul, ahol a Death Of A Dead Day véget ért. És mivel nem lehet nem úgy nézni erre a lemezre, hogy ne lebegjen ott a háttérben a SikTh hagyatéka, ha már lúd, legyen kövér-alapon lássuk egymás mellett a két zenekart. A névválasztásban a SikTh nyilván simán lenyomja az Aliasest. Főleg a kis-nagybetű játékkal. De amellett, hogy ez tökéletesen irreleváns paraméter a zenére nézve, legalább magyar nyelvvel egy picit könnyebb kiejteni azt, hogy „Aliases”. 1:0 a SikTh javára. Az Aliasest hosszú mazsolázgatás után rakta össze Pin. A ritmusszekciót a néhai manchesteri Veilsből igazolta, és bár ott Darren Pugh dobjátéka nem volt agyontechnikázva (Joe Heaton bőgőtémái pedig egyszerűen nem hangsúlyosak – ahhoz a fajta metalcore-hoz nem is volt szükség másra), a Safer Than Reality-n ő is brillírozik, még ha a dobtémák tetemes része valószínűleg ugyancsak Pinnek köszönhető. A másik gitáros, Leah Woodward tökéletesen kiegészíti Pin játékát, és ő maga is rengeteg ötlettel járult hozzá a dalokhoz. Az egyetlen énekes posztra tavaly júliusban került Jay Berast, aki a francia Hewitt és a Sihia zenekarokból lehet ismerős, és ugyan nagyon jól énekel tisztán és üvöltve egyaránt, egymaga nyilván nem tud versenyezni a Goodman/Hill párossal. Emiatt 2:0 a SikTh javára.

A Safer Than Reality nettó 6 számos, a lemezen szereplő 8 számból kettő inkább átvezető töltelék (amiből a Refractiont nem is igazán értem, elég funkciótlan és kicsit fülsértő). Ezekkel együtt sincs a minialbum 29 perc, ami egy oldalról kicsit sovány termés, másrészt viszont ennyire tartalmas zenéhez, ha épp nem is optimális, de lényegesen előnyösebb ez a játékidő, mint a SikTh lemezek óra körüli hossza. 2:1. A minialbum kicsit ijesztően indít, a What’s Left For Us?-ban visszahallatszik némileg a Way Beyond The Fond Old River, de aztán az összecsengések szerencsére hamar eltűnnek (persze Pin gitárstílusa nem változott, ezért ne is számíts valami gyökeresen különböző világra). Első hallásra is, már a legelején is nyersebb és kaotikusabb az Aliases zenéje, mint ami a SikThtől megszokott volt, amit én kifejezetten jó pontnak tartok, ráadásul a legtöbb számban meghagyták a refrén szerepét, amitől mindegyikben meglesz a fogódzkodó. Méghozzá igen fülbemászó dolgokat énekel Jay, és ha Bland Street Bloom-szerű univerzális slágert még nem is sikerül összehozni, azért szívesen kerül elő újra meg újra a legtöbb szám sok hallgatás után is. Ráadásul még a refrénen kívüli részek őrült aprítása is gyakran mutat ezt-azt, amitől mindegyik tétel karakteres tud maradni. Emiatt bármilyen merészen is hangzik, de 2:2. A matekos részek helyenként annyira meg vannak bonyolítva, és időnként olyan dolgokat játszanak a gitárok, hogy még Dillinger Escape Planen edződött füllel is alaposan oda kell figyelni, hogy megtaláld a témák nyitját, de ha néha nehezen is (pl. While I Drown), mindig dalok maradnak az egyes számok, Pinék nem esnek át a ló hangszermaszturbáló oldalára. Emiatt pedig nálam már 2:3 az Aliases javára. És nyilván fogalmam sincs, hogy mit csinálna a SikTh ebben az évtizedben, lehet, hogy köröket verne az Aliases munkájára, de az az igazság, hogy ez a lemez elérte azt, hogy ne is legyek erre kíváncsi.

9/10