Alesana – A Place Where The Sun Is Silent

Alapvetően az újkori emocore stílusjegyek mihaszna használata jellemzi az Alesana legénységét, amely az Apology zászlóshajója alatt evezett be az On Frail Wings of Vanity and Wax emocore/metalcore massza kikötőjébe, ahonnan azóta sem kívánkoztak  kihajózni. Ennek az oka nem más, mint a közönség általi elfogadásba történt belenyugvás. Az Alesana sikerét elsősorban a slágeres dalok, valamint a mínusz végtelen mondanivaló adták, így sorskérdés volt a válaszút megtalálása a „hova tovább?” kérdéskörében. Hiszen tudjuk, hogy a tehén is kikérődzi a füvet, így a hallgató számára sem mindig a konstans egyveleg az optimális befogadnivaló. A keményebb hangvétel pedig úgy tűnik a A Place Where The Sun Is Silent hallatában a torkokon ragadt, s egy meseszép – tényleg az év egyik legszebb cover artja! – borító alatt kívánkoztak csipkerózsika-szerű álmukba ringani. Az új kompozíció így sokkal jobban támaszkodik a zenészi kreativitásra, mint eddig, mert a felelőtlen döngöléstől a hangjegyek is inkább szabadesnek a kottáról, mint sem vigyázban állva szavatolják az Alesana nóták időértékét. Így egy Chiodos-szerű experimentális újragondolásban találták meg a választ a feltett kérdésre, ahol már a zongora, a vonósok, s még a teljesen színtéridegen trombita (!) is szóhoz jut. Természetesen ez így még nem lett volna elég, ezért két felvonás keretében kívánkozták az újszerű – Dante Poklát központosító – koncepciót hallgatóbaráttá tenni, azonban pont ebben volt a hiba. Az egyórás játékidő annyira hosszú, hogy teljesen kinyírja az alapvetően kedvező – ámbár néhol eléggé kínos – koncepciót. Ahelyett, hogy az aktok végén egy teljesen kibontakozott hajrával lezárnák az elbeszélést, helyette addig nyújtják, ameddig kínkeservesen ki nem nyomjuk az egészet a francba, ha esetleg nem tettük volna meg már az elején, mert a latin/angol kezdő közjáték ellenére itt bizony fülek fognak hullni. Fülzsír előnyben, Dante Pokla (Inferno) megelevenedik.

Az első felvonásban (The Gate) Shawn és Melissa Milke egy latin/angol olvasat keretében szolgáltat intrót a lemezhez egy középkori hangulatban terjengő zongorabetét kíséretében, s innen borítékolható a hatásvadászat mély szerepkörvállalása a dalcsokor további folyamában is. Talán nem is lepődünk meg, hogy az A Forbidden Dance egy táncolós dal önmeghasonlása, amely nem fél némi jazzes ízt adni az összképhez, s keverni a dramaturgiát a fúvós hangszerek használatával. Az első akt így alapvetően – ha lehet ilyet emocore esetében mondani? – egy táncolós/experimentális vonalat követ jazzes terjengések közepette, azon a kitaposott úton, amelyet a Chiodos szorgalmazott, s amelyet a The Venetia Fair is beinvitált a zenei eszköztárába. A töltelékdalok (Hand in Hand with the Damned, The Temptress) is ezeknek az elemeknek a szorgalmas keverésébe torkollnak némi swing tételkör bekölcsönzésével, amelyben így egy apró jazzleágazódást is az arcunkba kapunk a stílushoz tartozó szinkópálással. Az első akt azonban a régi Alesana fanokat sem hagyja cserben, hiszen az Inferno lehetővé tesz keményebb formulák használatát is, így a kísérteties motyogások mellett azért felsejlenek a lágyabb gitártémák közé ékelődő keményebb futamok is. Az epikusnak mondható Beyond The Sacred Glass után ez a megállapítás hatványozottan igaz a Circle VII: Sins of the Lion című dalra, amely az első felvonás legkikívánkozóbb jelenete dramaturgiailag. Így nem mondható el, hogy az első aktnak sodró lendülete lenne – ezt a két dalt kivéve -, s ez az iram még tovább redukálódik az utolsó két nótával, amelyeknél már pont elég lett volna ez a lemez, de még képesek voltak duplázni… A második felvonás (The Immortal Still) kicsit költőien nyit a latin eszmefuttatással – ahogyan azt az első akt is tette -, s alapvetően már önmagában szavatolja azt a felismerést, hogy sok új dolgot már nem fogunk hallani a második részben. Így a Labyrinthtól kezdve kínos önismétléssé (Vestige – The Wanderer gyanús párhuzama) avanzsálódik a dalcsokor, amely egyre inkább kezdi felvenni a vontatottság jellemzőit, noha próbálkoznak itt-ott húzni a témákon (The Fiend), beékelni a dalok közt morbidnak ható pop-punk intrót (Welcome to the Vanity Faire), de valami még sem stimmel. Sajnos itt már a hibridség az érdekesség és a hallgathatóság rovására megy, nem mellesleg az egész duplakorong ereje elveszik egy Chiodos-féle Bone Palace Ballet mellett, vagy akár mondhatnánk a legutóbbi lemezüket, az Illuminaudiot, amely az utóbbi évek egyik legjobb modern emocore lemeze lett (bár nem volt nehéz dolga ilyen mezőnyben). Igazság szerint a második aktot már fájdalom végig hallgatni, az első felvonás meglepő innovációja itt már a múlté, s az ott kínkeservesen megszokott énekhang itt a közönyös valóságban már idegesítővé válik. Ahogy a The Emptinessen túlságosan is elragadtatták magukat az Edgar Allan Poe versekből merített inspirációból, úgy itt is kicsit nagy falatnak érzékelhető a mesterkélés – ugye a sok töltelékdal mellett muszáj erre törekedni -, amely igyekszik még a lemez végén slágerességbe átcsapni (A Gilded Masquerade), majd teljesen műnek ható kórusokkal lezárni a hosszúra nyúló előadást (And Now for the Final Illusion). Így konklúzióként talán az mindenképpen levonható, hogy egy nem túl sok tehetséggel megáldott bandának nem érdemes túllépnie önmaga kereteit, mert az alapvetően stílusidegen paneltenger a visszájára fordulhat, s önmagában a túlbuzgóság nem elegendő a kezelési képességhez. A túl hosszú dalcsokrot még az a teher is nyomja, hogy néhol még a középtempót is lassabbra cserélik, így néhány dal szinte balladákhoz hasonlatos sebességben döcög, ami nem elegendő a figyelem felkeltésére.

Ha lehet így mondani, akkor még így is a legeseménydúsabb Alesana korongot hallhattuk, de önmagában több sebből vérzik a koncepció, s azt sem felejthetjük el, hogy mennyire idegesítő helyet töltöttek be a régi emocore vonal tönkretételében, így az én szememben bármit is produkálnak, az sosem fogja teljes mértékben elnyerni a tetszésemet. Emellett, ha konceptlemezt akarok hallani, akkor már inkább előveszek egy Mastodont, mint pár nyávogó kölyök mesterkélt zenei megnyilvánulását hallgassam, nemdebár? Persze, egy fokkal jobbat alkottak, mint a Blessthefall – micsoda renomé… -, de a lelki megüdvözlés sosem fog beteljesülni, s ezzel a lemezzel csak egy újabb céltáblát állítottak az emocore „dicsőségfalára”. Meg sikerült egy méretesett köpni Dante Poklára is…

4,5/10